Szeretem a családjainkkal töltött estéket. Olyan jó érzés napnyugtakor betakarózni a családi együttlét örömével és magamhoz ölelni az utolsó napsugarak mellett mindazokat, akiket szeretek, akikkel együtt nevetek, sírok, vitázok, és persze ki is békülök. Ilyenkor érzem a szoros családi kapcsolatokat, mert az este közeledtével mindenki közelebb húzódik a másikhoz. Az esték különlegességéhez a gyerekek pörgésének lecsendesülése is hozzátartozik. Szeretem nézni, ahogy a szülők fürdővizet készítenek csemetéiknek, majd megszabadítják őket a nap porától, végül pedig bekuckóznak az esti mesére. De jó is mesét hallgatni, barangolni a bűvös birodalmakban, legyőzni a rosszat, és a jóval együtt álomba szenderülni.

Az alábbi történet, amelyet elhoztam nektek, pont egy ilyen családi estét örökít meg. A mese szereplői egy kisfiú és egy kislány, akik a jézusi mondást („Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket, és ne tiltsátok el tőlem őket, mert ilyeneké az Isten országa.”) segítettek megérteni, megélni és megérezni.

Aznap este a mesélés sora rám került, és örömmel készítettem elő a szobában a meséléshez szükséges kellékeket. Először is a mesét választottam ki, hiszen azt még a nagy villany mellett fontos megtalálni ahhoz, hogy utána átengedhessük magunkat meseország éjjelilámpa-fényében kúszó útjaira. Így esett a választás a Bogyó és Babóca-mesék egyikére, amelyet bizonyára mindenki ismer, akár van gyereke, akár nincs, hiszen napjainkban igen közismert lett ez a csigafiú és katicalány.

A léggömb című történet vette kezdetét, és ahogy a kis lámpa fényében megcsillantak a gyermekszemek, elmosolyodtam. Nemcsak ők, hanem én is vártam, hogy milyen galibába keveredik ez a két mesehős. Ahogy haladtunk a szavak egymásba fűzésével, és kerekedett a mese, elérkeztünk a bonyodalomhoz, hiszen Bogyónak és Babócának igencsak komoly fejtörést okozott egy nünükebogár eltévedése. De, ahogy az lenni szokott, a jó barátok nem hagyták magára az ártatlan kis teremtést, vagyis a nünükebogarat, és a saját lepedőikből varrtak egy nagy léggömböt neki, hogy azzal repítsék haza új barátjukat. Amikor sikerült a vállalkozás, és végre földet ért a léggömb, elidőztek még egy kicsit a nünükebogárral, és mivel éppen csillaghullás volt, mindenki kívánt is valamit. A nünükebogár azt kívánta, hogy még találkozhasson az új barátaival. A mese eddig tartott, de szokás szerint a mese után még beszélgettünk arról, hogy miért is volt fontos ez a történet, kinek mit jelentett, és a csillaghullás kapcsán beszéltünk a kívánságokról is. A kisfiú elmondta, hogy az ő kívánsága a nünükebogáréval azonos, ő is a barátait szeretné mindig maga mellett tudni, a kislány egy igazi póniról álmodozott, csupán én nem mondtam semmit, amit a gyerekek gyorsan szóvá is tettek, nekem szegezve a kérdést: te mit kívánnál? Ránéztem a két kis kobakra, majd a pocakomban rugdalózó kisfiamra gondoltam, lenyeltem a gombócot, amely a sírhatnéktól tódult a torkomba, és annyit mondtam: hogy ez a kisfiú, akit a szívem alatt hordok, szülessen egészségesen erre a világra. A könnyeim végigcsorogtak az arcomon, már egyik gyermeket sem láttam tőlük. Rövid időn belül a kisfiú szólalt meg lágy hangon, és arra kért: imádkozzunk, hogy ez a kívánság valóra váljon.

Taníthat-e ennél többre egy első osztályos kisfiú, aki imára hívja a nála jó pár évvel nagyobb felnőttet?! Imára hívott engem, minket a kisfiú, mert érezte, hogy van Valaki, aki túl a mesék birodalmán meghallgat bennünket. Imára hívott, mert érezte, hogy fontos az őszintén kimondott fohász. Imára hívott, mert ő gyermek és gyermekként hisz és bízik az ismeretlen Ismerősben, mert övé (minden gyermeké) a mennyeknek országa.

Liker Henrietta teológiai hallgató

Székelykeresztúr