Időnként szomorúan nézem az otthonunkat. Minden, ami az életünkhöz szükséges a szemünk előtt van, de nem kézügyben, hanem láb alatt. Ide-oda pakolászom, tologatom őket és közben Bródi dalát dúdolom: sok kacat, ócskaság, mi évek óta összegyűlt. A gyermek születése után ez még inkább jellemző és van, hogy a sok minden közt a cumit, a takarót, a hordozó pántját keresem, a kis zoknikról nem is beszélve, amik nagyon galád módon tudnak elbújni itt ott. Aztán hazagondolok, a nagyszüleim házára.

Ott mindig a konyhában léteztünk és éltük meg a mindennapokat, a két nagy szoba árválkodott, főként a tiszta szoba. Ahányszor vakációztam vagy csak a hétvégét töltöttem ott, biztos, hogy egy alkalommal legalább bementem a tiszta szobába. Ujjamat végighúztam a lakkozott bútorokon, a régi zárakat nyitogattam, mint, aki titkot keres. Aztán kinyitottam a csempekályha ajtaját, benéztem nem rakott-e tüzet valaki a legutóbbi nyitogatás óta, de az a kevés hamu árválkodott ott, ami mindig. Felmásztam a nagy ágyra, amelyre a négy unoka paplana volt szépen felterítve. Tudtam, hogy az enyém is köztük van, hát felhajtogattam a díszes terítőt, hogy megbizonyosodjak az ottlétéről. Az ágy oldala polcos volt, könyvekkel teli, ha olvasni támad kedve az ottalvónak, ne panaszkodhasson, hogy nincs miből válogatni. Csodáltam a meszelést, ahogy a virágok követték egymást sorra és mindnek olyan pontosan kanyarodott a szirma, hogy biztos voltam benne, hogy aki festette, értett a szakmájához. A családtagok képei köszöntek rám a szekrény vitrines részéből, kávés és pálinkás poharak, kancsóikkal együtt, amit soha nem használt senki. A szoba maga volt a megtestesült érintetlenség, és ez vonzott engem. Tatát sokszor kérleltem, hogy engedje meg, bár egyszer aludhassak ott, a tisztaságban, az érintetlenségben. Aztán egyik nap rábólintott, legyen az én akaratom szerint. Ő a konyhában ágyazott magának, ahogy addig is. Mosakodás után pedig kinyitotta a tisztaság kapuját, felkínálta a megvetett ágyat számomra, még éjjeli lámpát is tett, majd mosolyogva csókolta rám az édes álomhoz szükséges szeretetét! Óvatosan, nesztelenül lépdeltem az ágyig, mint, aki felhőkön jár, majd ágyba bújtam és a plafont vizsgáltam.

Nem időztem túl sokat, rideg volt a tisztaság, felfoghatatlan az érintetlenség. A szobában, ahol nagyapám aludt világolt a tv, mellé lopóztam, bebújtam a meleg ágyba s elaludtam. Rájöttem az a szoba volt a valóság, ahol éljük mindennapjainkat, ahol időnként kosz van, ahol a fa behordásától szúrós volt a szőnyeg, a füst szürkére festette a falakat, ahol az élet koszos valósága mégis oly tisztává tett mindent. S ma már értem a názáreti mester szavait, a tiszta belső szobákról, ami nem az a szoba, ahova gyermeki létem kívánkozott. Az élet gyakran kegyetlen, fájdalmas, sáros. Mi tudjuk tisztává tenni, érintetlenül széppé és élhetővé. Akkor is, hogyha ide oda tologatom a tárgyakat, ha elbújik a kis zokni, ha rendetlenség van.

Liker Henrietta, Székelykeresztúr