Korán kelsz, megfürdesz, hajadat simára fésülöd, szép ruhába bújtatod testedet, és izgatottan ülsz a reggeli kávéd mellett. Még van fél órád. Cammognak a percek, nem telnek.

Aztán úgy döntesz, hamarabb indulsz, így legalább időben beérsz a régi alma mater falai közé, mert tudod, hogy ami ott fogad, az maga az élet. Mosolyogva ülsz be a kocsiba, elindulsz. Micsoda helyen élsz, ma sokkal szebb minden. Mindig ilyen szép a reggel? Vagy ma látod különösen annak? Parkolás. Jó reggelt és Isten áldja köszönések, szülők jövetele-menetele mellett elhangzik a neved. Ahogy kiáltják. És akkor… Táskádat lábad mellé engeded a földre. Felveszel egy általad kigondolt stabil állású testhelyzetet, széttárod a karjaidat, de nem, nem azt várod, hogy repülj, mert amúgy is szárnyalsz.

Szaladnak hozzád a nyáron rizsszemnyit nőtt kisdiákok, rohannak, szinte már ijesztő, ahogy hozzád érve belecsapódnak a karjaidba, az ölelésedbe és fürödnek a szeretetben, amiről egy ideig úgy gondoltad, hogy már nincs is ott, ahol kellene. De most már tudod, árad belőled, érzed, ahogy minden sejted ujjong, és mondja: milyen jó helyen vagy! Ölelések, puszik, mosolyok repkednek. Néhányan nyakadba kapaszkodnak, csüngnek a nyakadon, érzed, hogy mekkora súly is ez, de amit ők adnak, amit tőlük kapsz, olyan áldottá teszi a terhet is.

És repülsz, ha eddig nem is akartál. Viszed magaddal a sok kisdiákot, csodáljátok a szeretettel teli életet.

 – Látjátok, a jó Isten is velünk örül! Milyen szépnek teremtett mindannyiunkat! Ahogy fellazulnak rólad, hol egy másik csapat érkezik, hol csak egy valaki. Ölelés, puszi. Így haladsz végig a folyosón, repülve, könnyedén, szabadon. A teremtés hajnalán így álmodott meg a jó Isten és most hálás a szíved, hogy megélheted.

Drága kis szeretetcseppek, akik itatjátok a szomjúhozó felnőtt lelkeket, köszönöm nektek. Aznap ezekből a percekből élek, másnap már hiányzik a szárnyalás, de van tartalékom és abból élek. Aztán újra jön egy hét, és én újra korán kelek, megfürdök, kifésülöm a hajam, szép ruhába öltözöm, és amikor beérek, egy általam kigondolt stabil állású testhelyzetet veszek fel, hogy amíg szaladnak hozzám, kész legyek elkapni őket, tudjam magasba repíteni, ölelni s megérezni, ami után oly sokan csak vágyakoznak.

Liker Henrietta, Székelykeresztúr