Az elmúlt hetén kis falum, Gyepes, közösségének novemberi mindennapjait súlyos tragédia árnyékolta be. Az emberek első reakciója a szerencsétlenségre a miértek felsorakoztatása volt. Miért pont ő? Miért most? Miért így? Miért…, miért?

Aztán ahogy teltek múltak az órák a miértek háttérbe szorultak és elő kerültek Domi bácsi élettörténetének mozaik darabkái. Történetek, amelyeket együtt éltek át vele, szófordulatok, amelyeket csak ő használt, és amelyek már annyira egyéniségéhez tartoztak, mint a szekér és a lovak. Ahogy az idő múlt lassan-lassan előbújt az emberekből mindaz a sok jó, ami Domi bácsit jellemezte. Minden ember szájából csak úgy áradt ki a dicséret, hogy milyen remek ember is volt ő. Dicséret, dicséret és dicséret. Igen ezeket a dicséreteket ő valóban megérdemelte, mert egy kivételes ember volt a falu közösségében.

Egy barátnőm hívta fel figyelmem arra, hogy ezek a dicsérő szavak hol voltak akkor, amikor még itt élt köztünk? Akkor, amikor még meg el lehetett volna mondani neki, akkor ezt miért nem tettük? Miért, most mondjuk el mindezeket róla, miért nem neki mondtuk el, akkor, amikor még lehetőségünk lett volt rá? Ezek a szavak és kérdések mélyen belém égtek.

Valóban. Miért sajnáljuk a dicséretet, akkor, amikor azt megérdemli embertársunk? Miért nem dicsérjük meg nagymamánk főztjét, amikor tudjuk, hogy ennél jobbat aligha eszünk? Miért sajnáljuk szüleinktől az elismerő szavakat, akkor, amikor látjuk, hogyan küszködnek értünk nap, mint nap azért, hogy nekünk elfogadható, jó életünk legyen? Miért nem gratulálunk gyermekeinknek akkor, amikor megérdemlik a dicséretet, a szülői elismerést?

Minden október végén a reformációra való megemlékezés alkalmából meglátogatván a Házsongárdi temetőben nyugvó unitárius elődeinket, feltevődött már a kérdés bennem: vajon ezeket az embereket életükben meg tudtuk/tudták becsülni és dicsérni? Akkor, amikor még közöttünk munkálkodtak és építeni próbálták unitárius közösségünket? Vagy csak most, haláluk után istenítjük, magasztaljuk őket?

Miért felejtjük el oly sokszor szeretteink, barátaink születésnapját és névnapját, most amikor, még a szál piros szegfüvet és jókívánságainkat személyesen elmondhatnánk? És ne a temetőkertekbe hordanánk a szebbnél szebb és díszesebb csokrainkat és koszorúinkat a jeles napokon.

Én hiszem, hogy a jelenben nem felesleges, céltalan és hiábavaló embertársaink elismerő szavakkal való illetése vagy éppen vállon veregetése, akkor, amikor azt valóban megérdemlik.

László Bernadett, teológiai hallgató