Életem folyamán sokszor találom szembe magamat e kérdéssel: mi a hit?

Erre válaszolni nekem bonyolult. Hogyan lehet elmondani és megmagyarázni valami olyant, ami az emberben, mint egy ősi alappillér, benne van?!

Én úgy képzelem el, hogy a hit, mint egy apró mag minden ember lelkében otthonra talál születése pillanatában, melyet ha kellőképpen óvunk, ápolunk és gondozunk, ritka és igen értékes virággá sarjad az évek múlásával. Az én életemben az Istenbe vetett hit mélyül és szilárdul olyan tapasztalatok által, amit a hétköznapok forgatagában véletlennek neveznék. Holott valójában ezek olyan esetek, amikor azt érzem, hogy ez az én Atyám segítsége, jelenléte nélkül nem történhetett volna meg, így igazi gondviselési élmények.

Aztán, ahogyan a lágy esőtől a gyökeret eresztett és lassan-lassan szárba szökkenő növény cseperedik és terebélyesedik, úgy gyarapodik hitem is a környezetemtől hallott, látott és megtapasztalt hittudástól. Magamba szívom ezeket a tapasztalatokat az otthonomból, az iskolámból, a szolgálatomból, s ezek, mint apró vízcseppek, behatoltak a lelkembe, és ott táplálják és éltetik mag-hitemet.

Ahogy telnek éveim, lassan egy-egy kis bimbó sarjadzik mag-hitemből, azonban ahhoz, hogy ez a hajtás szirmait kitárja, rengeteg napfényre van szüksége. Ezt az éltető és szirmot bontogató meleget a környezetemben élő emberek hite árasztja. Nincs annál csodálatosabb és bámulatosabb érzés, mely hitemet megerősíti, mint amikor valakinek a szavaiból meghallom, és cselekedeteiben észreveszem azt a hitet, amelyet én is egyszer a magaménak szeretnék mondani. Ha csak a szülőfalumban, Gyepesben élő emberekre gondolok, már akkor is rengeteg olyan személyt tudok felsorolni, akiknek Istenbe vetett hite messze megelőzi az én hitemet. Azonban ez nem csüggeszt el, hiszen minden egyes alkalommal, amikor megtapasztalok egy ilyen szikrázó, melegséget árasztó emberi hitet, úgy érzem, hogy az én hitem is növekedni kezd.

Ezt a virágzó hitet megtartani nem egyszerű, mert van az én életemben is olyan vihar, amely mindazt, amit eladdig ápoltam, neveltem és óvtam gyökerestől kitépi. Tudom azonban, hogy mindig kell keressek valamit, ami a rideggé vált, hitevesztett lelkembe újra beengedi a fényt. Az engem szerető emberektől kapja mag-hitem a fényt, az élettapasztalatok által szerzek megfelelő talajt, és az isteni gondviselés és jelenlét által ez a mag újra kibontakozik, szárba szökken, virágba borul, növekedik, és érzem, hogy hitem még erősebb lesz. Hiszem, hogy az ilyen és ehhez hasonló hit-virágzások egymásutánjában fog eltelni az egész életem, mert ez a mindig növekedő, aztán elpusztuló, aztán megint virágba szökkenő hit maga az életem és a sorsom.

László Bernadett, teológiai hallgató, Gyepes