Fény hullott a mezőkre, a dombokra. A város és a falu egyaránt megelevenedett a kis melegségtől, az erőtlen, de tiszta fénytől. A tó tükrében visszatükröződtek a napnak sugarai, és az emberi szívben is tükröződött a csoda, amelyben megláthatja az ember az ő teremtő Atyját. Gyönyörűség volt nézni, ahogyan az élet visszavonhatatlanul megmozdul, jogot követel önmagának. Szemmel látható volt, hogy az isteni erő jelen van.

Már belélegeztük a tavasz különös illatát, mely az embert akarata ellenére újjáteremti, mosolygóssá, megbocsátóvá teszi. Ettől az illattól az ember elfelejti minden keserűségét, félelmét, ez az illat megtisztít, jobbá, emberségesebbé tesz. Az ember mesélő lesz és vidám, mint a tiszta, ragyogó, csilingelő patak. A szorongás felenged az emberi szívben, és helyette bizalommal és reménységgel telik meg a kebel. Bárhol is éljen az ember, vidéken vagy városon, a tavasz illata, a szülőföld teremtő ereje a legszebb imákat és sóhajokat fakasztja az emberi szívekben. Talán még naiv dolog így együtt örülni a madarakkal, akik már visszatértek, hogy szebb jövőt építsenek, és belevetették magukat a munkálkodásba. Naiv, mert még a böjti szelek gyakran szárnyra kelnek, messze még az igazi tavasz, de aki már fülét aggodalmasan ráhelyezte a föld szívére és figyelemmel kísérte lélegzetvételét, az már hallhatta az első mély lélegzetvételt. Hiszen az élet alig mozduló jelei, a fény felé törekvő csíra, a szirmait bontani kívánó virág, az ágon a rügy már mind-mind életet követel.

Nem lehet túl korán örülni annak, hogy az élet újjászületik, mert ahogyan a természet is a megújulásra vágyik, és igyekszik virágot fakasztani, hogy aztán gyümölcsöt érleljen, úgy a mi emberi életünkben is arra törekszünk, hogy jó gyümölcsöt teremjünk kétkezi és szellemi munkánk, életünk által. Az életnek szüksége van a fényre, a szeretet melegségére. Hitéletünknek is erre a tiszta fényre, a szeretet melegségére van szüksége, amelyet meg is tapasztalunk, amikor templomainkban közösségileg az imádság szárnyán Istenhez emeljük lelkünket. Ilyenkor az isteni szeretet melegségében, tisztaságának fényében és hittársaink szeretetében felfrissül, megújul és megerősödik az emberi lélek. Ez pedig létszükséglete életünknek, megmaradásunknak.

Ha néha hideg, zord szelek söpörnek is végig életünkön, nekünk tudnunk kell, hogy múló ez az állapot, mert a fényt nem lehet kioltani, az isteni szeretetet és melegséget, áldást nem lehet feltartóztatni. Nekünk csak annyit kell tennünk, hogy gyakrabban kell közösségileg és egyénileg az ima szárnyán az Ő fényébe emelnünk lelkünket.

László-Benczédi Zsófia, Barót