Gyakran elgondolom, hogy milyen jó lenne Istennel együtt látni a körülöttünk történő eseményeket. Isteni perspektívából szemlélni a nagy mindenséget. Vele együtt örülni, vele hullatni könnyeket, vele együtt könnyeket letörölni, vigasztalni. Valahogyan összeforrni az ő akaratával és így megtapasztalni az élet mélységeit és magaslatait. Keblünkre szorítani minden csodát, a természetnek szép harmóniáját. Milyen jó lenne minden szép pillanatot szívünkbe zárni, mélyet szippantani a reggeli friss, hűvös levegőből, beletartani arcunkat a napsütésbe és hosszan elhallgatni a madarak dalolását, hogy velük együtt daloljon a lelkünk. Szívünkbe zárni és szorosan megölelni a pillanatot, amikor a körülöttünk lévő gyermekek maszatos, huncut arcát látjuk. Szívünkbe zárni gyöngyöző nevetésük és jól belevésni emlékezetünkbe puha kis kezük érintését.

Milyen jó lenne ugyanígy szívünkbe zárni, tisztán és elevenen emlékezni időseinkre, érezve érdes, dolgos tenyereik tapintását, látva lelki szemeinkkel a ráncokat, melyet az életük során szereztek, de amelyet mégis méltóságteljesen és büszkén tudnak és tudtak viselni.

Istenem, de jó lenne tisztán és élesen emlékezni életünk szép pillanataira. Emlékeinkben mélyen és részletesen megőrizni az öleléseknek minden apró mozzanatát, és amikor szürke, komor és ólmos, vádoló és bántó napok borulnak fölénk, akkor előcsalogatni ezeket a megtartó emlékeket. Előhívni az életnek ezeket a szent pillanatait, hogy újra felébredjen bennünk a tenni akarás, a közösség csodája iránti vágy, a lelkesedés.

Jó lenne nem észrevenni a közömbösséget, az önérdeket, a bizalmatlanságot, a bűnbakkeresést. A kétségnek, a lemondásnak, a csüggedésnek még csak árnyéka sem szabadna, hogy beférkőzzön a lelkünkbe!

De jó volna megőrizni azt a gyermeki, tiszta szívet, de jó volna minden pillanatban Istennel együtt látni ezt az életet, és az ő akarata szerint cselekedni! Taníts hát „akaratod teljesítésére, mert te vagy Istenem! A te jó lelked vezéreljen az egyenes úton!” (Zsolt 143,10)

László Benczédi Zsófia, Barót