Megszólítanálak, de az elcsépelt, gépiesen kimondott, megszokott („Egy örök, igaz Isten, én Uram és én Istenem…”) megszólítások most valahogy kevésnek tűnnek. Mondhatnám, hogy bizonytalanságaimban az egyetlen bizonyosság, gyöngeségeimben a megtartó erő, holnaptól való félelmeimben az erős vár, a biztos menedék. Legszívesebben örök szeretetnek és jóságnak szólítanálak – de akkor akarva-akaratlanul felötlik a kérdés, ami a legjobban fáj: Miért hagyod, hogy a fák az égig nőjenek?!

Látod, Uram, itt a nagy dilemma, mi lesz ebből a hárompercesből, ha már a megszólításnál is ekkora a bizonytalanság?

Kinek tegyem fel életem nagy kérdését, ha nem neked, még akkor is, ha tartok a választól: Mondd, Uram, ahogy öregedik, elhasználódik és erejét veszti az, ami porból vétetett és porrá lesz, úgy öregedik és veszti erejét a lélek is? Egyedül neked merem megvallani, hogy ez a világ nem az én világom. Pedig van hűséges társam, vannak gyermekeim, van egyszem, de annál drágább unokám, vannak barátaim és mindezek ellenére mégsem találom helyem világodban, Uram.

Valaki, valami hiányzik ebből az egyre inkább külsőségekre épülő nagy táncból, amelyben ki-ki a maga tudása, tehetsége szerint lép kettőt jobbra, egyet balra, és közben várja, hogy ennek is legyen már vége, hogy ezt is letudhassa, kipipálhassa a már bakancslistába se illő tennivalók soraiból.

Lassan nincs annyi napja a rohanó esztendőnek, hogy mindenkinek, mindeneknek jusson egy, amely csak az övé, csak róla szól. Egy nap, amelyen csak őt szeretjük, csak őt magasztaljuk, csak neki viszünk virágot, csak őt dicsérjük a nap 24 órájában. És ha letelt, eltelt, kipipáljuk, túlvagyunk rajta, jöhet a következő: új csokor virág, új beszéd, új rendezvény, új ölelés.

És így szerre mindenki megkapja a magáét. Azt, amiről hisszük, hogy kijár neki, hogy megérdemli, hisz édesanya, édesapa, nagyszülő, gyermek, unoka, testvér, szépkorú, házas, magányos, fű, fa, virág.

Neked van-e szentelve egy ilyen kivételes nap, Uram? Amikor egyedül csak te vagy a központban, amikor rólad szól minden, amikor csak neked viszünk virágot, amikor neked szól a dal, amikor téged dicsér minden gondolat és szó?

Lassan tudatosan vagy tudattalanul, akarva vagy akaratlanul kiszorítunk világunkból, kispályára állítunk, Uram.

Influenszerek, formátorok, mentorok veszik át helyedet, Uram. Ők vezetnek ki magányunk félelmeiből, ők segítenek csak mindig pozitív gondolkodásra, szemléletváltásra, velük vészeljük át szorongásainkat, velük dolgozzuk fel a gyász keserűségét, fájdalmát, az elengedés témakörét stb. stb.

Végignéztem a Kinga által leközölt háromperces-szerzők névsorát, és megdöbbenve láttam, hogy milyen kevés a „szépkorú” szerző. Nekem is volt egy napom, Uram.

Plavixszal kelek és Melatoninnal fekszem. De közben tudom, hogy minden új napom egy áldás és a kézzelfogható lehetősége annak, hogy erősödjék öregedő lelkemben a felismerés: Minden hibám és gyöngeségem, sok-sok tévedésem és gyarlóságom ellenére is szeretsz engem, Uram!

Bocsáss meg nekem, amiért ez a „fohász” most ilyenre sikerült. Amíg éltetsz, magasztalom nevedet és hirdetem jóságodat! Ámen.

Kotecz József, Barót