Levelet írnék. Előttem hófehér papír és boríték. Neked írnék, Uram, ki sokszor oly távol vagy tőlem, máskor pedig szinte tapinthatóan közel.

Éjszaka van. Olyan mély a csönd, hogy szinte fáj. Csak az ósdi falióra töri meg e csendet, amint monoton ritmusban üti a másodperceket.

Kint is csend van és dermesztő hideg. Az egünkre elszórt csillagaid is halványan, dideregve pislognak. Fázik a sötétségbe boruló világ, és drágulnak a fény, a meleg hordozói, az energiaárak egedig ugranak.

Kimerítettük volna tartalékainkat? – Ilyen hamar? – Vagy tévedtél, Uram, amikor arra biztattál, hogy szaporodjunk, és sokasodjunk, és hajtsuk uralmunk alá a földet? – Többen lettünk a kelletténél?

Mentőautó szirénája hasít az éjszaka csöndjébe. Egy újabb covidos?! – Félelem, rettegés, bizonytalanság kerítene hatalmába, ha egy láthatatlan valaki meg nem szólítana a csöndben: Mi lesz a levéllel?

Rágyújtok egy szürke, vékony Winstonra, töltök egy pohár bort, és visszatérek a levélíráshoz.

Délelőtt Abigéllel írtunk két levelet. Egyet a Mikulásnak és egyet az angyalkának. Érdekes volt, hogy ő nem töprengett, sőt tudta a címet is. Traktorok, erőgépek, kirakósjátékok, Peppa malac és családja, Mancs-őrjárat szereplői elevenedtek meg a hófehér papíron. Abigéles nagybetűkkel írta a címzettek neveit a borítékra, és rakta ki kis kertünk hervadozó rózsabokrai közé. –Ugye, megkaptad őket? – Ő még nem tudja, amit mi már rég tudunk, hogy a Mikulás is és az angyalka is Te vagy. Jó neki!

Adventi várakozásban, ünnepre való készülődésben él teremtett világod, Uram. Valami szebbet, jobbat, emberibbet, boldogabbat, tisztábbat, igazabbat, békésebbet várunk, s még sorolhatnám tovább.

Tőled várjuk Uram! Téged várunk, Uram! Valójában most, ebben a bizonytalansággal, félelemmel tele világban kell a biztos menedék, kell az erős vár, kell a biztató szó, kell a szeretet ölelése, kell a sötétséget eloszlató fény, kell az életünk egén kigyúló csillag.

Téged várunk, de valahol lelkünk mélyén sejtjük, sőt egyre inkább erősödik bennünk a tudat, hogy ránk is szükség van. Én is, ő is, te is kellünk ahhoz, hogy ez az elrontott világ megváltozzék, más legyen.

A kínaiak már rég tudták, hogy két módon lehet feljutni egy tölgyfa csúcsára. Az egyik, hogy fölmászol rá. A másik, hogy ráülsz egy makkra, és vársz.

Taníts minket jól választani, Istenünk.

Egy antropológust kérdezett diákja az előadás után. Mondaná el, hogy az általa talált leletek között melyik volt az, amelyik ékes bizonyítéka volt a civilizáció fejlődésének. Nagy meglepetésére a válasz nem egy pattintott, vágásra, ölésre alkalmas, csiszolás jeleit mutató kődarab volt, hanem egy összeforrott combcsont. Ez volt az első jele annak, hogy valaki megállt, leült a balesetet szenvedő mellé, etette, itatta, gondozta, amíg az újra lábra állhatott. „The best way to show up yourself is to serve others.” – fejezte be válaszát.

Advent a várakozás, a készülődés, a csodára való cselekvő ráhangolódás ideje. Add, Istenem, hogy Veled együtt mi is tegyünk azért, hogy ez a valakik által elrontott világ megjavuljon, élhető, Neked tetsző és emberhez méltó legyen.

Ne összetört szívekben, ne rettegő lelkekben, hanem reménykedő, bizakodó, a jót és igazat szolgáló, egymást feltétel nélkül szeretni tudó gyermekeid lelkében gyúljon ki a csillag és zengjen angyalok éneke.

Ne féljetek, mert hirdetek néktek nagy örömet!

Későre jár, Uram. Befejezem levelem. Összehajtom, borítékba zárom, és a címzett szokásos helyére csak ennyit írok: Neked.

 

Kotecz József, Barót