A tegnap az almási barlang felé vezető völgyben sétáltunk, és azon kaptam magam, hogy lélekben megszólítottam a patak melletti avarból hófehér fejüket kidugó hóvirágokat:

– Várjatok még! Ez még nem az igazi tavasz! Talán nem is lesz az idén tavasz, mert jöhet egy mindent felégető, felperzselő nyár.

Mostanában egyre gyakrabban fordul elő velem, hogy magamhoz ölelem unokám, Abigél szőke fejét és mondom, hogy nagyon szeretem, hogy ő a legszebb, a legokosabb, a legügyesebb.

Mintha múltbéli mulasztásaimat próbálnám jóvá tenni. Vagy talán az munkál bennem, hogy szeresd, öleld, babusgasd, amíg még teheted?! Nem tudom, mert nem tudhatom, de furcsa, kellemetlen, sőt egyre ijesztőbb érzések kerítenek hatalmukba.

Rájövök, hogy valójában nem is magamat, hanem őt, őket féltem, értük aggódom, és ahogy mostanában mozdul körülöttünk a világ, egyre inkább rádöbbenek, hogy féltéseimnek, aggodalmaimnak valós okai vannak.

Március elsején, húshagyókedden, hamvazószerda árnyékában írom e sorokat. De valamikor valakik, Isten tudja, miért, beiktattak egy torkos csütörtök is. Egyetek, igyatok, mulassatok, vigadjatok, mert itt van, beköszönt a fejünkre hamut szóró böjti világ. Az önmegtartóztatás, a befelé fordulás, a régi bűnök megbánása és azok jóvátételének ideje (ha egyáltalán még lehetséges).

A baj az, hogy felerősödött az első padokban ülő melldöngetők hangja, és egyre halkabbá válik a templomok sötét szegleteiben meghúzódók őszinte szava. Farkasok üvöltése és bárányok hallgatása.

Hívhatnám Istent is segítségül, de attól tartok, hogy Ő, aki megteremtette a világot és megállapította, hogy az elvégzett munka jó, a bölcsek sztoicizmusával vonogatná vállát:

– Én nektek adtam! Én rátok bíztam! A döntés a tiétek!

– Uram! Én tudom, hogy bárányok hangja nehezen nyomja el farkasok üvöltését, mégis most megpróbálom, és belekiáltom e tavaszváró világba:

Én nem akarok az Európai Egyesült Államok polgára lenni!

Én nem akarok házi tücsköt és vándorló sáskát enni!

Én nem akarok 1-es vagy 2-es számú szülő lenni!

Én nem akarok sem az oltottak, sem az oltatlanok táborában küzdeni jogaimért, hanem Isten gyermekeként saját, személyes döntéseim tudatában vállalni, amit rám bíz a jövendő.

Én, Isten gyermeke tisztellek, szeretlek téged, a másik embert, elfogadlak olyannak, amilyen vagy, de az élő Istenre kérlek, hogy ne kényszeríts, hogy őseim hitét elhagyva, megalázott bárányként hódoljak be és kövesselek téged.

Én magyar vagyok és unitárius! És csak utána MSZP-s, FIDESZ-es, jobbikos, KDNP-s, RMDSZ-s, MPP-s, EMNP-s, egy vagy kétfarkú kutya pártos. Én Isten gyermeke vagyok! Hiszem, hogy Te is. Testvérek vagyunk!

Kotecz József, Barót