Mennek a jó Istenhez. Az elmúlt hónapokban többen talán, mint azelőtt. Viszi őket a szívük vagy küldi őket betegség, az összegyűlt évek, a vírus. Sokan mentek el. A kedves, mosolygós néni Vargyasról, a szeretett szomszéd bácsi Szentmihályról. Barátok, ismerősök nagyszülei, idegenek, közeliek és távoliak. Egy egész generáció. Hála értük!

Nagytaták, akik jártak háborúban. Nagymamák, akik rettegtek pincékben.

Nagytaták, akik kalákában építették újjá a romokat, nagymamák, akik kötényt és kendőt hordtak, kenyeret dagasztottak és szappant főztek.

Mennek, akik másként élték és tisztelték a rendet. Gerincüknek és ruhájuknak is tartása volt.  Mielőtt megvágták volna, vallásuktól függetlenül a kenyér aljára keresztet vetettek, ha megszólalt a harang, összekulcsolták egy pillanatra a kezüket.

Azok mennek, akik mélységes tisztelettel és alázattal nyúltak a földhöz, hogy az termést hozzon. Megpihennek a kezek, amik körmei alatt gyakran gyűlt össze az áldott föld, a tenyerek, aminek repedései a paradicsom szárának illatával teltek meg, a karok, amik minden kaszasuhintástól erősebbek lettek.

Mennek, akiknek keze munkája, imája, kitartása, hite nekünk épített házat, jövőt, nekünk adott földet és hitet. Már sosem lesz olyan az élet, mint amilyennek ők ismerték, és mint amilyen velük volt.

Most azonban rajtunk a sor. Most nekünk kell imádkozni másokért. Nekünk kell kitartani, újraépülni és újraépíteni.

Sem a földet, sem az emberségünket nem hagyhatjuk parlagon. Hinnünk és tennünk kell, mert nem csak mennek. Jönnek is! Hála legyen a jó Istennek!

 

Koppándi Júlia, Déva