Ülök és nézem, ahogy a fiam tíz perce húzza maga után az éjjeli lámpát. Sétáltatja, mint a kiskutyánkat. Tegnap a habverő járt pórázon. És ő ettől boldog, nagyon boldog. Mikor felejtünk el ilyen egyszerűen élni?

Úgy tűnik, hogy ahogy növünk, úgy szeretjük egyre inkább a bonyolultat, az összetettet, a regényes magasságokat és mélységeket. Sok ezer kis dolgot gyűjtünk magunk köré, és gyúrjuk őket fiókokba, szekrényekbe, garázsba, kamrába. Mély, viharos érzelmek és történetek után sóvárgunk. Olyan gourmet ételeket kívánunk, aminek a nevét se tudjuk kiejteni. Irodalom, színház, film minél elvontabb, annál jobb. No, nem azt mondom, hogy mindez rossz. Nem! Azt mondom, hogy mindeközben leszokunk arról az elemi tisztaságról és egyszerűségről, amivel születünk.

Nekem nagyon hiányzik, és ahogy növök, úgy szeretnék egyre inkább ilyen egyszerűséggel élni. Egyszerű és tiszta mondatokkal kommunikálni, nem köntörfalazni, hanem elmondani. Örülni és hálát adni azért, amim már van, és csak az igazán fontos és értékes másra vágyni. Nem aggódni fölöslegesen, hanem mindinkább visszakanyarodni ahhoz a gyermeki, önfeledt örömhöz, amivel valamikor éltem. Nem túlbonyolítani ételeinket és italainkat, hanem meríteni nagymamám egyszerűségéből, aki a semmiből is háromfogásos ételt főzött. Nem azt mondom, hogy csak így jó. Nem! Azt mondom csupán, hogy miközben átzuhog rajtunk ez az áldott nyári zápor, az élet, éljünk egyszerűen is.

Számomra ez a jézusi tanítás egyik legfőbb mondanivalója. Tanítványként tanulni és gyakorolni azt a vegytiszta egyszerűséget, ami egyben szelídség, alázat és őszinteség. Ez ugyanakkor az egyik legnehezebb lecke. De tanulom. Ülök és nézem a fiam, és hagyom, hogy tanítson.

Koppándi Júlia, Déva