Rutinos mozdulatokkal zárta be a rendelő ajtaját. S miközben napi teendőit vette számba, eszébe jutott a múltkori találkozás. Időnként szükségét érezte, hogy találkozzon valakivel, akinek beszélhet. Csak úgy, sokszor össze-vissza, elkalandozva, majd visszatérve az eredeti történethez, amely tulajdonképpen nem volt más, mint élete alakulása. Ám ezen a találkozáson olyan valamivel szembesítették, amire nem volt felkészülve. Figyelmeztették arra, hogy túl messzire ment, olyannyira, hogy már-már önmagának is áldozata lett, s ha nem vigyáz, könnyen úrrá lesz rajta valami lelki betegség. Miközben az autó felé haladt, azon gondolkodott, hogy mi változott az életében? Igazából semmi, minden látszólag rendben ment. Család, férj, gyerekek, mindenki rendben, a maga helyén. Csak minden beszürkült egy kicsit. A munka egyre terhesebb, az emberek fárasztóak, amint apró-cseprő bajaikkal felkeresik a rendelőjét. A napok ugyanúgy követik egymást, a gyerekek ugyanúgy veszekszenek, az emberek ugyanolyan önzőek. S miközben elfordította a kulcsot, az autó lámpáival együtt gyúlt ki a felismerés lámpája agyában: van annak már egy éve is, hogy nem sírt és nem nevetett. Egyiket sem. Hogy lehet ez? S hogy észre sem vette.

Mellkasát szorítani kezdte a félelem. Ezt már többször is érezte, de valahogy mindig túljutott rajta, nem tartott sokáig. De most az egyszer tudta, mi az oka. A kétségbeesés. „Istenem, tényleg baj van. Velem. Hogyan történt mindez? Észre sem vettem. Miért?”

Egész nap, sőt egész héten ilyen gondolatok között vergődött. Napközben szórakozottan végezte munkáját, a páciensek bajai borsóként peregtek le tudata faláról. Gépiesen tett-vett. Éjszaka nem tudott aludni. Ha elszundított, legtöbbször a szorító érzés riasztotta fel, úgy érezte, nem kap levegőt. Egyik ilyen vergődő éjszakán, amikor a fejében zakatoló gondolatait próbálta lecsillapítani eszébe jutott, hogy gyermekkorában, amikor nem tudott elaludni, mindig imádkozni kezdett. A Miatyánk mormolása, s ha kellett, ismétlése mindig megnyugtatta. Olyankor valami szépet is látott, de a képre pontosan nem emlékezett. Talán nem ártana megpróbálni imádkozni, bár évek óta nem tette. Oldalára fordult, kezeit összekulcsolta, és elkezdte mondani a gyermekkorában megtanult imádságot: „Én Istenem, jó Istenem…”. Aztán a Miatyánkkal folytatta. S egyszer csak újra maga előtt látta azt a képet, amit gyermekként mindig a Miatyánkhoz kapcsolt képzelete. Egy napsütötte, virágos rétet, ahol lágy szellő simogatja a fűszálakat. Azon az estén ugyanaz a kislány lett, aki egykor volt, aki megnyugvást talált az imádságban. Amikor a saját imádságához ért (mert mindig ez volt a sorrend, először a tanult imádságok, majd a maga fogalmazta fohász), igyekezett gondolatait, érzéseit mondatokká formálni. Kövér könnycsepp gördült le arcán, aztán egy következő követte. Gondolataiban még mindig Istennel beszélt, mintha csak lelke kosarát borította volna ki elé. Engedte, hogy könnyei végigcsorogjanak arcán. Olyan megnyugvás töltötte el, hogy képes volt azt hinni, a könnyek Isten válasza imádságára.

„Holnap majd nevetek” – gondolta megnyugvással és álomba szenderült.

 

Kiss Zsuzsanna, Ikland-Nagyernye