Az utóbbi időben, valahányszor átléptem e templom küszöbét, az jut eszembe, hogy mit mesélne ez a templom, ha falai beszélni tudnának. Lenne, amit. Több mint 700 év történelmét. Ezek a falak sok eseménynek voltak tanúi: békés éveknek, háborús évtizedeknek, járványnak, szomorúságnak, építésnek és épülésnek, örömnek és ünneplésnek.
Valamikor réges-régen Benedek-rendi szerzetesek telepedtek meg e vidéken, megalapítva, a több falut egybefogó egyik legrégebbi gyülekezetet. A falut Szent Mártonról nevezték el, mert úgy érezték, hogy ez a szép vidék, szorgalmas, szerény embereivel megérdemli, hogy egy olyan emberről nevezzék el, aki egyszerűségével, jóságával, szerénységével korának kiemelkedő alakja lett. Márton Savariaban (Szombathely) született, a 4-ik században. Katona volt és hívő ember. Emberségét igazolja a fennmaradt legenda, mely szerint katonaköpenyét kardjával kettéhasította és felét a városkapuban didergő koldusra terítette. Hittérítő, missziós munkája nyomán alakult meg az első európai szerzetesrend.
Szorgalom, szerénység, egyszerűség jellemezte, s talán ezért is volt a bencés szerzetesek kedvence, mert az ők jelszavuk is az volt, hogy „Ora et labora!” Imádkozzál és dolgozzál.
A templom áll, már sok száz éve és ugyanezt hirdeti. Állt és bölcsen hallgatott akkor, amikor a régi hit küldöttei hirdették az igét és akkor is, amikor a reformáció frissítő fuvallata elérkezett ide, és György prédikátor a gyülekezet első unitárius papjaként prédikált. A templom ugyanaz maradt, csak körülötte és benne változott meg valami. Az emberek a megújított hitre tértek, a környék unitárius lett, s tulajdonképpen ugyanúgy zajlott az élet, mint azelőtt: imádkozva és dolgozva.
Talán sosem volt ilyen könnyű az élet, mint most, főleg a vallásgyakorlat szempontjából. Szabadon élhetünk, hitünket megvallhatjuk félelem nélkül. Nem volt ez mindig így. Él egy legenda, mely szerint az ellenreformáció idején, a mikházi szerzetesek arra készültek, hogy ha kell erőszakkal, vérrel és vassal térítik vissza a protestánsokat a katolikus egyházba. Ezt megsejtették e vidék protestáns (református és unitárius) papjai, elöljárói és tanácskozni összegyűltek a mi templomunkban. Megígérték, hogy ha valamelyik közösséget támadás érné, úgy az összes többi a segítségére siet. Fogadalmukat úrvacsoravétellel erősítették meg. A legenda szerint az úrvacsora borába vérüket cseppentették, hogy még nagyobb bizonyosságot adjanak fogadalmuknak.
Milyen szépek az ilyen és ehhez hasonló történetek, ugye? Milyen megrendítő ez az elszántság, ez az erős hit. Akarva-akaratlanul megfogalmazódik a kérdés: Vajon mi tudnánk-e ma ilyen elszántak, ilyen kitartók lenni? Lenne olyan hitünk, amit nem adnánk oda semmiért senkinek? Van-e bátorságunk kiállni azért, ami a miénk, ha a szükség úgy kívánja? Képesek vagyunk-e megőrizni, megvédeni mindazt, amit őseink reánk hagytak?
Hányszor nyújtott menedéket ez a templom, a tatárok, a törökök, elől ide menekülő népnek? Kétszer égették fel úgy, hogy csak a kormos falak maradtak. S mégis mindannyiszor újjáépült. Mert volt akarat. Ne higgyétek, hogy pénz volt. Nem volt, talán annyi sem, mint manapság. Volt akarat, elszántság, egyházszeretet. Csak el kellett kezdeni, s mindig került, aki támogassa, aki felkarolja.
Menedék-e számunkra a templom, mint ahogy menedék volt elődeink számára? Én hiszem, hogy igen! A templomfalak mesélnek, számon kérnek, de biztatnak is. Arra, hogy a hit hegyeket képes elmozdítani. Hívnak imádkozni és küldenek dolgozni, tenni a holnapért.
Kiss Zsuzsánna, Nyárádszentmárton-Ikland-Ernye