Az elmúlt időben sokszor felteszem magamnak a kérdést: mit is jelent papgyermeknek lenni? Áldás vagy átok? Kihívás vagy privilégium? Gyakran megfogalmazódik bennem: papgyereknek lenni teher. Aztán gondolkodok picit, és rájövök: egyfajta kereszt, de mégis hatalmas lehetőség.

Legalábbis számomra az, mind a mai napig. Ugyanis a papgyermek fegyelmet tanul és szeretetet. Mindenek felett pedig hitet. Megtanul hinni mindazokban az értékekben, amelyet szülei, közössége, egyháza képvisel. Megtanulja, hogy hogyan kell viszonyulnia ahhoz a sok csodás emberhez, aki körülveszi őt. Látja és megérti, hogy hogyan tanítsa az érte és általa létező embereket szeretetre, elfogadásra, becsületre. Megtanul okosan dönteni, hallgatni és meghallani. Megtanulja átérezni mások fájdalmát és örömét. Megtanul egy közösségben, közösségért élni. Akaratán kívül is tudni fogja, hogyan vegye magát körül tiszta szívűekkel, akik hajlandóak az ügye mellé állni, segíteni őt útján.

Talán ami mégis a legfontosabb, és számomra a mai napig a legnagyobb erőt ad, az a hit. A hit egy szebb jövőben, egy őszinte, szerető közösségben, és a hit Istenemben. Amikor sötét felhők takarják az eget, és nem tudom, hogyan tovább, fülemben csengenek apám szavai: „Isten az, akiről, ha azt is hiszed, hogy nincs rá szükséged, vagy elhagyott téged, akkor is ott van melletted. Tenyerén hordoz, vigyázza utadat. Csend, béke és megnyugvás egy hosszú nap után. Fény, ami utat mutat a sötétségben. Kérdés, válasz és megoldás”.

Papgyermeknek lenni teher és áldás. Pap gyermeknek lenni felelősség. Felelősség, hogy továbbvigyük azokat az értékeket, azt a hitet, amit szüleink munkásságuk, életük által ránk hagyományoztak. Egy olyan felelősség, ami elől nem lehet és nem szabad megfutamodni.

A lelkész nyugdíjba vonul, a papné is vele együtt. Bár már a titulus nem az övék, a faluban mégis tiszteletes úrnak és tiszteletes asszonynak szólítják őket. Ez nemcsak egy munka, nem csak egy titulus, nem csak egy életszakasz. Ugyanígy a papgyermekeknél is. Lehet, nincs már a pap, lehet, nincs már a papné, de a papgyermek attól még holtáig papgyermek marad.

Kelemen Kincső, Oklánd-Kolozsvár