„Mert minden rossznak gyökere a pénz szerelme…”

Olvastam valahol, hogy a bennszülöttek nagyon ravasz, agyafúrt módszerrel fogják meg a majmokat. Szűk szájú, nehéz kőkorsóba csalétket, mazsola- és mogyoróféle nyalánkságokat helyeznek. Az állat mohón és ösztönösen ragadja meg, markolja össze mancsával a kedvelt étket, s már menekülne is, de az összemarkolt, csalétekkel teli mancsa nem fér ki a szűk szájú korsóból, a súlyos kőedénnyel pedig nem bír elmenekülni, elengedni meg képtelen kedvenc csemegéjét. Egy mozdulat és szabad lehetne, de ahhoz el kellene engednie az annyira vágyott, kívánt étket. Ám görcsbe rándult mancsa erre képtelen. Így könnyedén megfogják.

Sokszor ilyen az ember is. Szabad lehetne, élhetne szép, teljes, harmonikus életet, de a pénz utáni vágya, mohósága, kapzsisága görcsben tartja szívét, akaratát, gondolkodásmódját, egész életét, és képtelen szabadulni ezektől. Szabad lehetne, de ahhoz le kellene mondjon anyagias, pénzszomjas, pénzimádó életéről. Erre meg egyszerűen képtelen. Így, miközben azzal hitegeti önmagát, hogy csupán anyagi függetlenséget teremtett magának, valójában anyagi függőségbe került. A pénz rabszolgájává vált.

Hasonló módon fogalmazta meg Popper Péter pszichológus is a mai ember kínkeserves küzdelmét az anyagiak után, és szomorúan állapította meg, hogy ott, ahol csupán anyagiakban gondolkodnak, ahol az ember minden gondolata földies színezetet kap, ahol az embert minden gondolata a zsebéhez köti, ott valami nagy baj van a lélek mélyén. Így fogalmazott: „Én is jogosnak érzem, ha egy ember lakást, autót, telket, nyaralót és színes tévét akar. Csak valahogy mégsem szabad, hogy ezek kerüljenek értékrendjének a csúcsára, s a tárgyak iránti vágyakozás födje el egy élet teljes látóhatárát. Nincs emögött valami szellemi és érzelmi üresség? Igen, rossz, ha nincs elég pénze az embernek, de ha ettől minden rossz lesz, akkor valami nagyobb baj van, ott belül, a lélek táján.”

Ahhoz, hogy az ember földi élete kiegyensúlyozott, teljes legyen, ahhoz arra van szüksége, hogy lelki kincseket is gyűjtsön, hitéletére, lelki életére is szánjon időt és energiát. Eszembe jut Anthony de Mello egyszerű, frappáns kis története, amikor egy dúsgazdag üzletember elmegy egy szent életű bölcshöz, és megkérdezi tőle:

– Atyám, hogyan segítene a lelkiség egy ilyen világi emberen, mint én?

– Úgy, hogy még nagyobb lenne a vagyonod.

– Hogyan?

– Azáltal, hogy megtanítana kevesebbet kívánni.

Egy másik történet jutott eszembe a telhetetlen emberről: Epirusz királyát, Pürroszt megkérdezte barátja, Küneasz:

– Uram, ha meghódítottuk Rómát, mit csinálunk azután?

Pürrosz ezt válaszolta:

– Szicília ott van alatta, könnyű lesz elfoglalni.

– És ha már Szicíliát is elfoglaltuk, mit csinálunk utána?

– Akkor átmegyünk Afrikába, és kifosztjuk Karthágót.

– És Karthágó után, uram?

– Görögország kerül sorra.

– És ha szabad kérdeznem, mi haszna lesz mindennek a hódításnak?

– Akkor aztán – válaszolta Pürrosz – leülhetünk, és élvezhetjük az életet.

– Nem tehetnénk ezt már most? – kérdezte Küneász.

A birtoklási vágy, a haszonszerzés, az anyagi javakhoz, tárgyakhoz való görcsös ragaszkodás fedi el ma is nagyon sok keresztény ember életének teljes látóhatárát. S miközben szorgalmasan gyűjtenek, észre sem veszik, hogy életük alkonyához érkeztek, s ők elfelejtettek igazán élni. Egyoldalú, agyonhajszolt, materialista életet éltek.

Sajnos, sok ember, miután meggazdagodott, hírnévre, hatalomra vágyik. Legtöbb ember nem tud ellenállni a hiúság kísértésének. Földi dicsőségre, babérokra vágyik. E gondolat kapcsán eszembe jut egy történet, amely az emberi hiúságot leplezi le nagyon szellemesen. Egykor Brazília császára az ország fővárosában kórházat akart építtetni, azonban az építkezéshez szükséges pénz hiányzott. Arra gondolt, hogy majd közadakozásból sikerül begyűjtenie annyi pénzt, ami fedezi a kiadásokat. Hiába volt sok gazdag, tehetős polgára az országnak, a felhívásának alig lett eredménye. Sikertelensége láttán más módszerhez folyamodott. Kihirdette, hogy aki százezer koronát adományoz a kórház építésére, annak bárói címet, aki kettőszázötvenezer koronát ad, annak grófi címet adományoz. Erre egymás után jöttek a nagylelkű felajánlások. Az építkezéshez szükséges összeg nagyon hamar összegyűlt. Felépült a kórház, és eljött a felavatási ünnepség. A kórház homlokzatát egy nagy lepel borította. Mindenki kíváncsi volt, hogy mit írhattak fel, talán azok nevét, rangját, akik hatalmas adományokkal támogatták a korház felépítését? Mikor lehullt a lepel, ez volt olvasható: Az emberi hiúság az emberi nyomorúságnak!

Szívleljük meg a biblia tanítását: „Akik pedig meg akarnak gazdagodni, kísértésbe meg csapdába, sok esztelen és káros kívánságba esnek, amelyek az embereket pusztulásba és romlásba döntik. Mert minden rossznak gyökere a pénz szerelme, amely után sóvárogva egyesek eltévelyedtek a hittől, és sok fájdalmat okoztak önmaguknak. Te pedig, Isten embere, kerüld ezeket. Ellenben törekedj igazságra, kegyességre, hitre, szeretetre, állhatatosságra, szelídlelkűségre” (1Tim 6,9–11).

Józsa István Lajos, Torda