Ha valamilyen okból kifolyólag egy-egy vasárnap nem érünk el a templomba, az istentiszteletre, mentségünkre azt szoktuk felhozni, hogy bárhol lehet imádkozni Istenhez, mert Isten jelenléte nem helyhez kötött, hanem lélekhez, így bárhol legyünk, állandó lelki kapcsolatot alakíthatunk ki Istennel. A kérdés inkább az, hogy kapcsolatba akarunk-e kerülni Istennel, szükségünk van-e az ő jelenlétére, irányítására, vezetésére életünkben.

Talán nem is az Isten hajlékától való távolmaradásunk jelenti az igazi gondot, hanem az, amikor életvitelünk, életvezetésünk esik távol Istentől. De talán igaz az a megállapítás is, hogy aki rendszeresen távol marad Isten hajlékától, az előbb vagy utóbb eltávolodik Istentől is és attól az életviteltől, értékrendtől, lelkiségtől, amely Istenhez és Jézushoz kapcsolódik. Az Istentől eltávolodott emberi élet pedig védtelen élet, mert ki van szolgáltatva a gyengeségeknek, gyarlóságoknak, kísértéseknek és rossz szokásoknak. Az Istentől eltávolodott életben megszűnik a lelkiismeret szava, amely riasztóberendezésként működik, ha rossz útra térünk, ha cserben hagyjuk embertársunkat, vagy ha szemet hunytunk önnön vétkünk és kapzsiságunk felett. Az Istentől eltávolodott életben megszűnik a hitnek és a szeretetnek irányító szerepe. Aki eltávolodik Istentől, az tulajdonképpen az Isten és a felebarát felé vezető utat számolja fel, vagy gyarlóságai által torlaszolja el, teszi járhatatlanná. De igaz az a közmondás is, hogy: „amelyik ösvényen nem járnak, az hamar begazosodik.” A hit útjárta is igaz ez a felismerés.

Aki eltávolodik Istentől, az előbb-utóbb eltávolodik szeretteitől is. Olyan elszomorító, amikor az élettársak már csak egymás mellett, egy fedél alatt, de lélekben mérföldnyi távolságra élik mindennapjaikat, s szavaik nemhogy egymás szívéig, de egymás füléig sem jutnak már el. Olyan elkeserítő, amikor a hittestvér, a keresztény felebarátom, a magyar testvérem lélekben távolabb van tőlem, mint az idegen, a más nemzet fia. S mindez azért történhet meg, mert sok embert nem érdekel a hitélet, a lelki élet, a közösségi élet, nem ápolják lelküket, megkeményedik szívük, „megkérgesedik” lelkük, s önző érdekeiken kívül semmi más nem érdekli őket.

De kérdezem, élhetünk-e így, van-e jövőnk ilyen viszonyulásmód, életfelfogás mellett? Mi lesz az emberből Isten nélkül és Jézus tanítása nélkül?

Meggyőződésem, hogy a hittel párosuló alázat megláttatja velünk egymás értékeit és egymás tiszteletére, elfogadására indít. Meggyőződésem, hogy soha nem volt ekkora szükség a biztonságot adó hitre, mint napjaink elidegenedett, szellemileg-lelkileg iránytvesztett világában. S mégis érthetetlen, hogy sokan menekülni, szabadulni igyekeznek abból a hagyományos hitközösségből, nemzeti közösségből, amely évszázadokon keresztül megtartója volt népünknek. Szabadulni akarnak hitüktől, hagyományaiktól, kultúrájuktól, gyökereiktől, és egyre távolabb kerülnek apáik „szellemi, lelki, hitbeli arcától”. Pedig a hitnek nemcsak a múltban, hanem a mában is emberformáló, életmegtartó, életjobbító, életszépítő és élettisztító szerepe van, és a jövőben is a megmaradásunk záloga, biztosítéka lesz mind az egyén, mind a közösségek számára. De ha veszni hagyjuk gyökereinket, hitünket, az egyéni, családi és közösségi életünknek alapot adó értékeinket, menthetetlenül elveszünk, megsemmisülünk. Fundamentum nélkül építkezünk.

Én hiszem, hogy a hit megtartó erőnkké tud válni, ha okosan, bölcsen élünk vele, és ha be tudjuk azt építeni életünkbe. Adja Isten, hogy így legyen!

Józsa István Lajos, Torda