A mai háromperces elmélkedésem megértéséhez szükség van egy bibliai versre, amely így hangzik: „Így szól az Úr: Álljatok ki az utakra, és nézzetek szét, kérdezősködjetek az ősi ösvények után, melyik a jó út, és azon járjatok, akkor nyugalmat találtok lelketeknek!” (Jer 6,16.)

Heltai Gáspárnak van egy sokunk által ismert könyve, amelynek a címe a Száz fabula. A fabulák tanmesék, tanító célzatú állatmesék. A hatvanötödik fabula a rókáról és a macskáról szól. A mese röviden így foglalható össze: A róka találkozik a macskával, és megkérdezi tőle, hogy mihez ért, miféle mesterségekben, tudományokban jártas. A macska azt feleli, hogy ő nem ért máshoz, csak felmászni valahova és aztán leugrani. A róka erre gúnyosan megjegyezte, hogy ha csak ehhez ért, akkor nem lesz „nyomos”, azaz hosszas életű, majd dicsekvően hozzátette, hogy neki százféle tudománya van és mindegyikkel megmentheti magát.

Egy kis idő múlva vadászok tűntek fel a közelben, és az agarak megszimatolták a két állatot, és rájuk rohantak. A macska gyorsan felszaladt egy fára, a róka ide-oda szaladgált a kutyák előtt, hogy megmentse az irháját. Egy kis idő múlva a fára menekült macska odaszólt a rókának, hogy vegye elő a „száz tudománya” közül az egyiket, mert később aligha lesz rá alkalma. De a róka minden tudománya hasztalannak bizonyult, így az agarak utolérték, és szétszaggatták. A macska szánakozva állapította meg, hogy bizony semmit nem használt a rókának a százféle tudománya, de ha egyet, a fáramászást megtanulta volna, azzal megmenthette volna az életét.

A rókához hasonlóan korunk embere sokszor vált dölyfössé a sokféle „tudományától”, és lenézte, leszólta az egyszerűt, a régit, azt, ami bevált, ami szükség esetén életmentőnek bizonyult. A közmondás is arra figyelmeztet, hogy: „Járt utat járatlanért el ne hagyj!”

Nem azt állítom, hogy minden, ami régi, az jó, és minden, ami új, az rossz. Ám sokszor esünk abba a hibába, hogy lesajnáljuk, leszóljuk, elvetendőnek tartjuk azt, ami régi. Elavultnak, a tudomány által meghaladottnak tartjuk a régit, pedig sok-sok emberi tapasztalat igazolta a régi hasznát, értékét. A történelem folyamán számtalanszor vált elbizakodottá az ember az új tudományától. Az okosságuktól, hatalmuktól megrészegült „tudósok” hányszor próbálták az egyház hitelét, tekintélyét aláásni, lejáratni, amikor így nyilatkoztak: „a vallás a nép ópiuma” vagy hogy „a vallás az emberiség kinőtt gyermekruhája”.

Kétkedő Tamások mindig is voltak, és ma is vannak, akik nem akarnak tudni a jézusi útról, kételkednek annak életmentő erejében, és a sok tudománytól elvakulva céltalanul bolyonganak az élet útjain. Bárcsak egyet, a hitnek tudományát ismernék, az többet érne minden tudományuknál, mert az bizony életmegtartó, életmentő lenne.

Ma is sok ember vonja kétségbe a hit életmegtartó, életjobbító, élettisztító, életszépítő, életátalakító szerepét, hatását. Korunk emberének nagy része a korlátlan szabadságot bálványozza. Nem kellenek a korlátok, az erkölcsi szabályok, az isteni törvények. Pedig szabályok, törvények, korlátok, erkölcsi fékek nélkül nem lehet értékes emberi életet élni. Fék nélkül az autót sem lehet irányítani. Fék nélkül semmit nem ér egy autó. A korlátok kapcsán Babits Mihály költő így fogalmaz egyik versében: „Lássátok, a korlátokat dicsérem: / a korlát a legbiztosabb valóság. / Tövis tart ébren rózsaittas éjen, / lévén biztosabb való, mint a rózsák. // Szoros formából születik az érem, / formának zord acél kell, nem nyúlós zsák. / Élet s lélek szétomló pára volna, / hogyha nem lenne száz korlátja forma.// (Hadjárat a semmibe)

Szabad-e meggondolatlanul, felelőtlenül eldobni vagy számba sem venni azt, ami bevált? Szabad-e elhagyni jó utakat, ösvényeket, amelyek célba visznek? Szabad-e félredobni, réginek, elavultnak nevezni a Jézus által tanítottakat, az isteni törvényeket, parancsolatokat? Nem szabad. A hit mindig az élet támasza, tartóoszlopa, mentőöve és iránytűje volt. Becsüljük meg azt, ami érték, ami sokszor mentett meg, ami javunkat, lelki fejlődésünket, erkölcsi jobbá válásunkat szolgálta, és ezután is szolgálni fogja.

Józsa István Lajos, Torda