Egy afrikai misszionárius kihirdette bennszülött hívei között, hogy hitmélyítő konferencia lesz a városban, amelyre európai vendégek is jönnek. A törzs még a régi hagyományok szerint ágyékkötős mezítelenségben élt, de most úgy érezték, hogy illendő volna felöltözniük. Mikor aztán megjelentek a konferencián, óriási kacagás fogadta őket. Mert hát az történt, hogy egyik csak egy cipőt vett a lábára, a másik csak kalapot tett a fejére, a harmadik pedig inget öltött magára, de semmi többet, s így végig, mindegyiken volt valami, de csak egy darab. Réges-régen derék afrikai testvéreink úgy gondolták, hogy elég, ha az európai ember öltözékéből csak egy darabot felvesznek, ezzel már eleget is tettek a civilizációs követelményeknek.

Tulajdonképpen eszerint a logika szerint éli hitéletét sok mai keresztény is. Vannak, akik fontosnak tartják gyermekük megkeresztelését, de később soha nem viszik gyermeküket a templomba. Vannak, akik ragaszkodnak gyermekük konfirmálásához, de csupán szokásból, hagyománytiszteletből, látszatból. A konfirmálás alkalmával tett fogadalmaknak, ígéreteknek semmiféle jelentőséget nem tulajdonítanak később. Ezért szokták egyesek ironikusan a konfirmációt az egyházból való kicsengetésnek nevezni. Úgy gondolják, hogy ha már nagykorúakká váltak a hitben, nincs többé szükségük „hitbeli mankókra”. Vannak, akik az egyházi esküvőt tekintik életük legszebb eseményének, élményének, és azt követően mégsem jönnek Isten házába, csak gyermekük megszületése után, annak megkeresztelésére lépnek be újból a templomba. Nincs idejük, mondhatnánk cinikusan. Isten tiszteleténél minden fontosabb számukra. Pál apostol megfogalmazásában: „…a kegyesség látszatát megőrzik ugyan, de annak az erejét megtagadják.” (2Tim 3,5)

Hitéletükből hiányzik a lényeg: Isten tisztelete, félelme, szeretete. Elhanyagolják hit- és lelki életüket. Átvitt értelemben lelki öltözékük éppen olyan hiányos, mint azoké az afrikaiaké volt, akik csak egy-egy ruhadarabot vettek magukra, hogy a civilizációs követelményeknek eleget tegyenek.

Sajnos egyre gyakrabban találkozunk látszatkeresztényekkel, vagy nevezhetjük őket  ünnepi keresztényeknek is.

Vajon miért egyre több a látszatkeresztény, és egyre kevesebb a gyakorló keresztény? Vajon miért nem mer, vagy nem akar elköteleződni egyháza iránt a mai ember?

Pál apostol Timóteushoz írott második levelében megadja rá a választ: „A kegyesség látszatát megőrzik ugyan, de annak az erejét megtagadják.” Mi a kegyesség? A szó negatív konnotációját ezúttal félre kell tenni, ugyanis a kegyes jelző elsődlegesen nem a túlbuzgóságot jelenti, nem a túlbuzgók gúnyneve. A kegyesség kifejezés a protestáns Újszövetség-fordításokban jelent meg a görög eusebeia szó magyar megfelelőjeként. Jelentése: istenfélelem, kegyesség, jámborság, hűség, odaadó szeretet, jóakarat és lelki tisztaság. A felsoroltak korunkban egyre kevésbé tartoznak a követendő erények közé.

Sajnos egyre kevesebb a valódi istenfélő, kegyes keresztény, a hiteles Jézus-követő és egyre több a látszatkeresztény. Mert csak akkor vagyunk hiteles keresztények, ha élő kapcsolatunk van Istennel, ha rendszeresen imádkozunk, ha törekszünk az ő szent parancsolatai szerint élni, ha Jézust tekintjük hitbeli és erkölcsi tanítónknak. Akkor vagyunk hiteles keresztények, ha nemcsak szájjal teszünk bizonyságot hitünkről, hanem megéljük, életformává tesszük azt. Ha kereszténységünk nem csupán dísz, sallang életünkön, mint az ostoron a bojt. Akkor vagyunk hiteles keresztények, ha Isten ténylegesen közöttünk van, ha róla neveznek el bennünket. (vö. Jer 14,9b)

Mert van-e értelme a csak papíron létező, csak látszólagos, névleges kereszténységnek? Nincs. Van-e értelme a vasárnapi vagy ünnepi kereszténységnek, ha mindennapjainkat nem itatja át a keresztény hit és az abból fakadó szeretet? Nincs. „A szeretet akarat nélkül üres szentimentalizmus és krokodilkönny. Az akarat szeretet nélkül erőszak és kegyetlenség” –fogalmazta meg Popper Péter pszichológus. A kegyesség nem csupán istenfélelemben, istenszeretetben, istentiszteletben, hanem felebarátaink iránti jószívűségben, jóindulatban, jóakaratban, irgalmasságban, egyszóval cselekvő szeretetben kell megnyilvánuljon. Erről feledkezett meg a mai keresztények nagy része.

Hogyan lehetne változtatni? Úgy, ha komolyabban vennénk a hitéletet, és lenne bátorságunk elkötelezni magunkat a keresztény értékek/erények mellett, mint: a cselekvő szeretet, a jóság, az emberség, a tisztaság, az önzetlen segítségnyújtás stb. Úgy tudnánk változtatni, ha a kegyesség/istenfélelem látszata helyett annak erejét próbálnánk megmutatni.

Vajon miért nem akarjuk vállalni az egyházunk iránti elköteleződést? Mert nem hiszünk eléggé önmagunkban, keresztény értékeinkben, nem hiszünk eléggé Istenben, Jézus tanításának életjobbító, élettisztító, életszépítő, életmegtartó és üdvözítő erejében. Miért nem tudunk feltétlen, odaadó híve és segítője lenni Jézus ügyének? Mert ez önzetlen, kitartó, következetes áldozatvállalást követel tőlünk. De születhet-e eredmény komoly, kitartó, elkötelezett hozzáállás nélkül? Nem. Lássuk be, hogy csak akkor újulnak meg gyülekezeteink, akkor lesznek életerős közösségeink, ha a kegyesség látszata helyett a kegyesség erejét akarjuk felmutatni. Tanuljuk meg, hogy csak áldozatos munka árán születik érték, lesz erősebb a közösség. Ha ezt megtanuljuk és gyakoroljuk, akkor joggal várhatunk szebb eredményeket, valódi sikereket. Ebben segítsen meg bennünket a Jóistenünk!

Józsa István Lajos, Torda