„Míg jó dolgom volt, azt gondoltam: Nem tántorodom meg soha… De ha elrejtetted orcádat, én megrettentem.” (Zsolt 30,7–8b)
Oltalmazóm, segedelmem!
Olyan ritkán és főleg megszokásból ejtettem ki a neved. Olyan hihetetlennek, idegennek és távolinak éreztelek, és mosolyogtam, ha olykor-olykor másokat imádkozni láttam. Úgy gondoltam, hogy velem nem történhet komolyabb baj, életem nem kerülhet veszélybe. Bevallom, hogy sokszor cinikusan viszonyultam az élet nagy problémáihoz. Mások baját, bánatát képtelen voltam átérezni. Mindig a magam mindennél fontosabb ügyeivel voltam elfoglalva.
Istenem, ma már tudom, hogy a bajoktól, betegségektől, szenvedésektől próbára nem tett ember cinizmusa volt ez. Ma már tudom, hogy az élet pörölycsapásaitól megkímélt ember viszonyulása volt ez. Ma már tudom, hogy amikor az élet kényeztetett, kecsegtetett, simogatott, becézgetett, te akkor is ott voltál életemben. Ott voltál akkor is, ha én nem tapasztaltalak téged, csak áldásaidat életemben.
Istenem, ma igazán érzem, hogy szükségem van rád. Szükségem van rád, mert életem egét a betegség komor, fenyegető felhői borították be.
Add, Istenem, hogy imába tudjam foglalni szorongásaimat, félelmeimet és fájdalmaimat.
Add, hogy megtapasztaljam a te közelségedet, a te oltalmazó szeretetedet.
Add meg számomra azt a megnyugtató, boldog érzést és hitet, hogy bízhatok benned. Ámen.
Józsa István Lajos, Torda