Három napja köd súlya alatt roskad a város, ahol él. Különösebben nem szokta zavarni, de napjának legszebb pillanata az, amikor reggelenként a keletre néző ablakán át belopódzó nap fénye indítja útjára. És most nincs, csak nehéz, nyirkos köd.

Az a szomorkás, ami visszataszítja az ágyba; az az undok, ami elrejt mindent, és ami a szemének leginkább tetszőt is rúttá, vagy legalábbis unalmassá változtatja. Ilyenkor rutin a reggeli készülődése. Nincs benne izgalom, csak unottság. Megszokott mozdulatok megszokott tempóra, ugyanaz a dallam, ugyanaz a gondolat. Az egyhangúság mintapéldája, mókuskerék, taposómalom. S míg a ködtakaró alatt járja útját az egyhangúságban megpihennek szétszórt gondolatai. Minden elveszett gondolat helyére kerül, leperegnek róla a feleslegek és újak születnek a rendben. Az egyhangúságban nyugalom, a nyugalomban rend terem. S így bármilyen furcsa, a nehéz, csúnya köd alatt, amikor odakint megcsúful minden, megszépül az odabent, akaratlanul. Mert eljött az ideje, a megszabott ideje, amit nem kért de megadatott.

Jobbágy Júlia, Kolozsvár