Vannak reggelek, amikor az ajtón kilépve jó mély levegővételre, sok bátorságra és akaraterőre van szükséged, hogy nekivágj a napnak. A hajad sem áll jól, a kiválasztott ruháiddal sem vagy megelégedve, a cipőd poros, a nap nem süt, sőt zuhog. De nem baj. A mély levegő segít. Kilépsz az ajtón és azonnal elkap az események sodrása. Valami rejtett mechanizmusod lép életbe és irányít. Nem törődsz azzal, hogy nehéz, nem foglalkozol azzal, hogy rossz, nem érdekel az sem, ami zavaró, fel sem fogod, ami kellemetlen. Nem háborogsz, nem perelsz, a pulzusszámod sem változik. Mész, mert menned kell, teszed, mert tenned kell.

Csak az az erősödő, átkozott fájdalom a vállaidban, s az a mellkasodra nehezedő alattomos nyomás emlékeztet arra, hogy igazad volt, jól sejtetted: a mai nap egy olyan nap. De ha nem figyelsz a fájdalomra, már észre sem veszed. Csak ott van veled, sunyin ragaszkodik hozzád.

Átverekeded magad a napon, ami két maratonnyi, emelt szintű akadálypályához hasonló, olyan „mintha markológépet próbálnál vezetni egy porcelánboltban. Begipszelt lábbal. Fordítva felvett símaszkban. Részegen.” De megálltad a helyed, elvégezted, amit el kellett végezned. Meglopva, kifosztva, megcsalva és csalatkozva, lemerülve és széttépázva, elázva és megfázva, elnyúzva és kimerülve érzed magad egyszerre.

Nehezen megtalálod a kulcsaidat. Belépsz az otthonodba. Mély levegőt veszel. Ugyanaz a sóhaj, mint reggel, csak ebben már nem a félelem, hanem az egész nap szürke, sötét káosza van. S ebben az egytüdőnyi lélegzetvételben benne van minden. Lassan kifújod. Kifújod a nehézségeket, a saját magad zavarodottságát, a vállaid terhét, a mellkasod nehézségét.

Ágyba bújsz, s miközben ébrenlét és álom határán andalogsz, hálát adsz, mert kibírtad, büszke vagy, mert megcsináltad. A szemhéjadon képkockaszerűen látod a karokat, amelyek segítettek, az arcokat, amelyek mosolyogtak, a lelkeket, amelyek erős jellemet neveltek, a vállakat, amelyek a vállaidat erősítették, s érzed, hogy ahogy a lágy takaród, úgy öleltek s szerettek ma is, úgy ölelt és szeretett ma Ő is.

Már nem tűnik káosznak és katasztrófának, már nem tűnik hiábavalónak, nem tűnik rossznak, már nem baj, hogy ilyen is van.

De ember vagy, ezért ilyen is van. És ez jól van. Ez is jól van. Lélegezz.

A nap újra felkel, és mi ismét megpróbáljuk.

Jobbágy Júlia, Kolozsvár