Rég megtanultam: van, akinek áldás, van akinek bosszúság. Van, aki örülni tud, és táncolni is az esőcseppek diktálta ritmusra, de van, akinek egész napra elveszi a kedvét. Egyesek hálával tekintenek ilyenkor az égre, mások pedig mérgesen vagy kétségbeesetten kémlelik a súlyos esőfelhőket. Az ember sokszor csak a maga orráig lát el, mert addig tart önmaga, onnan tovább már mások élete kezdődik, mások szükséglete.
Ha a saját orrát zavarja az eső, akkor bosszús, ha épp hűsíti testét, örül neki. Ilyen egyszerű az ember: boldogságának egyszerű feltétele sokszor csak annyi, hogy a mindenkori itt és mostban legyen számára kényelmes és szép a lét.
Nyilván sokszor túl tudunk a saját szükségleteinken tekinteni, de az első impulzus, az első érzés, ami megszületik bennünk, amikor külső ingerek érnek, mindig attól függ, hogy éppenséggel milyen a kedvünk.
Egyszerű, falun felnőtt (és erre a tényre nagyon büszke!) emberként, számomra az eső mindig áldás, főleg hosszú, száraz telek utáni tavaszi záporok és zivatarok nyugalommal töltenek el. Bár sokszor a tavaszi eső terveket ír újra, eseményeket rajzol át, beárnyékol rég megtervezett együttléteket és leleményes megoldások kitalálására kényszerít, mégsem tud soha bosszússá tenni.
Tavaszi rendezvények időszaka van. Mindenhol összegyűlnek, mindenhol kinti tereken készülnek ünnepelni, mindenhol napsütésre és melegre várnak, és ezeken a helyeken most mind leleményes megoldásokat próbálnak meg kitalálni, mert súlyos esőfelhők költöztek hozzánk, akik szűnni nem akaró erővel ontják magukból az áldást.
Igen, az áldást, még ha az embert bosszússá is teszi, mert ilyen a jó Isten gondviselése. Túl mutat az ember pillanatnyi kényelmén, nem azt keresi, hanem azt, hogy hosszútávon mi tesz jót neki, közhelyekkel élve: nem azt adja, amit kérsz, hanem azt, amire igazán szükséged van.
Van, aki táncol, van, aki bosszús…de az eső akkor is esik, mert most erre van nagy szükség. Mossa el a bosszút és láttassa meg a Gondviselést.
Jobbágy Júlia, Kolozsvár