Gondviselő Istenünk, szerető, édes Atyánk!
Megannyi félelem között lelkünkben, szívünk mélyén mégis a bizonyosság titkolt örömével szólítunk meg Téged: szerető Isten! Aki soha nem is voltál más, legfennebb mi gondoltunk Rád, csak értelmünkre támaszkodva másként, sokszor önmagunktól megszédülve, elfogultan és balgán, amikor nem láttunk messzebb, mint ameddig a láthatár tart. Amikor nem hallottuk meg hangod ott, benn, mélyen, mert úgy összezavart a sok emberi fecsegés, lebutult emberi jóslás ezekben a mulandó hatalom által „megparancsolt” időkben. Amikor nem éreztünk Rád az egyszerű dolgok tiszta üzenetében, amelyek olyan hamisíthatatlanul szólnak Rólad, ahogyan a tiszta levegő, ami láthatatlan és életben tart, és körbevesz, ölel álmainkban is, és új erővel tölt el minden lélegzetvételre, ha zúg és zakatol bennünk a lendület. Ahogyan te, Isten. Miként a tiszta víz, ami felüdít, frissen szétárad, és megnyugtat, csendben, de megállíthatatlanul üzeni: bármi is történjen körülöttünk, de mi mindannyian, élők, és akik e látható világból kihullottak, igazából mind ott vagyunk a Te világodban, ami Rólad és rólunk szól. Végső soron a Te gondos szeretetedről. Veszteségeinkben is, amikor lelkileg vérző, tehetetlen fájdalmunkban bekötözöl és megértőn átölelsz.
Így szól ez a világ Rólad, Istenünk és rólunk, a Te gyermekeidről, és arról a minket megtartó és újjáteremtő kapcsolatról, amely Tőled indul ki, és Hozzád ér vissza. Mint a forrásnak az anyaföld öléből induló vize, amely az óceánig ér, majd a magasból a forrásra újból visszahull. Talán úgy működik ez a kapcsolat, mint az ember és az út? Ha rajta elindulsz, célba jutsz. Csak alázattal kell rajta haladni, elfogadni az ismeretlen buktatókat is, hogy közben megérjen bennünk a bölcsesség: minden lépéshez a kezdetektől a célba érésig hit és őszinteség kell. Nem baj, ha olykor lázad a lélek, ha meg-megtorpan a bátorság, ha néha csak dadogva szólal meg szívünkben a bizalom. Nem baj, ha néha fellobban ott benn, mélyen a kételkedés lángja, s a bizonytalanság perzselő tüze emészti bennünk a reményt. Nem baj, ha néha elbukunk az úton. Ha méltatlankodva szólal meg bennünk a szárnyaszegett jókedv, ha kegyvesztetté válik bennünk a tiszta emberség. Mindez nem baj. Mert ezek a próbák érlelik meg bennünk a hitet, hogy őszintén belássuk: igazából mindig a várakozás útjain haladunk, lelki vágyaink boldog beteljesüléseinek reményében. Ahogyan most is, ebben az adventi időben. Vagyunk Mária és József, vagyunk a pásztorok, vagyunk a bölcsek, akik ott benn, lelkük mélyén hordozzák az oltalomra és nyugalomra vágyó, örvendezni kívánó örök gyermeket és az érette érzett őszinte hálát. Mi vagyunk, akik lelkünkben hordozzuk a jövőt, és általad, Istenünk, megszelídítjük a gonoszkodó időt. Ámen.
Fekete Levente, Nagyajta