Sajátosan emberi tulajdonságom, hogy megpróbálom megérteni a világot. A világot megérteni azonban nem könnyű feladat. A világ és a benne zajló folyamatok megértését mindig ok-okozati viszonyban próbálom elhelyezni. Mint unitárius, szeretem, ha meg tudom magyarázni a dolgokat. Szeretem azt hinni, hogy egy logikus világban élek, amelyben mindennek van oka. Keresem is a bizonyos eseményeket kiváltó okokat, függetlenül attól, hogy azok valóban léteznek-e vagy sem, ha elég kitartó vagyok, rendszerint meg is találom ezeket az okokat.

Azonban van életemnek olyan pillanata, amikor csődöt mond az ilyesfajta logikám. Például nehezemre esik kimondani, hogy egy természeti katasztrófa, egy családtagom, egy szerettem betegsége, halála, csak úgy megtörtént, nincs rá magyarázat. A törvényszerűségek egyszerre felbomlanak. Érzem ilyenkor az összezavarodottságot, és a kilátástalanság erőt vesz rajtam. Jönnek a fájdalmas miértek. Miért pont én? Miért pont velem? Miért pont most történik mindez velem? És a kétségek már meg is rohanják lelkemet. Egy kiszámíthatatlan világ, a szabálytalan véletlenek világa, ami nem érthető meg az ok-okozati összefüggésben, kényelmetlenné válik számomra.

Szeretem biztonságban, egy rendezett világban érezni magamat. Szükségem van arra, hogy tudjam, a nap minden reggel keleten kel fel, hogy a nyár melegebb, mint a tél, és a dolgok okkal vannak jelen életemben.

A legtöbb ember ilyenkor érzi és tudja, hogy Isten jelen van életében. Észreveszi Istent a világban. Ilyenkor, tavasszal nekem is igen könnyű dolgom van. A hosszú, szürke, téli álom kivonult életemből, a tavaszi szellő melegen simogatja arcomat. A természet megújul, a törékeny szépség, ami körülvesz engem, melegséggel tölt el. Nekem csak annyi a dolgom, hogy figyeljem a tökéletesen működő világot. Figyeljek és gyönyörködjek minden apró részletében. Gyönyörködésemben észreveszem Istent a háttérben. Érzem az Ö tökéletes szeretetének munkáját, a természetben, az események zajlásában, másokban, magamban. A felismeréssel pedig együtt jár a hála.

Tudom, ezeket az alkalmakat nem szabad felelőtlenül elszalasztanom. Nem szabad a folytonos rohanásom közepette elsiklanom felettük. S ilyenkor akarva-akaratlanul felcsendül bennem: „Szép a világ, gyönyörű a világ és nincs hiba benne.” Ez sem könnyű feladat, de egy kis erőfeszítéssel elérhető.

Az igazi feladat és az igazi hit azonban akkor kezdődik, amikor a fentebb említett ok-okozati összefüggések egyszerre szétfoszlanak. Akkor és ott úgy érezem, hogy a világ megzavarodott, úgy érzem, hogy Isten elfordította orcáját, nem akarom elhinni, hogy nem értem, ami velem történik. Fel tudom-e ilyenkor idézni az előbbi tavaszi idillt? Át tudom-e érezni egy váratlan és látszólag indokolatlan helyzetben Isten mindenhol és mindenben jelenlévő szeretetét? Nem biztos, hogy sikerül, mert nem találom a dolgok mögött meghúzódó – jól bejáratott stratégiám alapján – az értelmet. Ilyenkor pedig nem marad más eszközöm, mint elfogadni a dolgokat úgy, ahogy azok vannak. Nem marad más eszközöm, csak a hitem. Hittel belekapaszkodni Isten gondviselő, szerető kezébe, rábízni magamat, pedig nem könnyű feladat. El kell fogadnom olykor, hogy az életem nem fehér és fekete, meg kell élnem, hogy Isten gondviselő és megtartó szeretete átsegít minden nehézségen, minden racionális próbálkozás, minden racionálisnak tűnő nehézség ellenére is.

El kell fogadnom, hogy nem tudok mindent az értelmemmel megfejteni. El kell fogadnom, hogy vannak életemnek olyan pillanatai, órái, amikor érzelmeimmel értem meg a legjobban a világot.

S ha ez sikerül, akkor talán megértem Jézus szavait, amikor azt mondta a megtérőnek: „A te hited megtartott téged, menj el békességgel!” (Lk 7,50)

Ilkei Lóránd, teológiai hallgató

Vargyas