Életünk – legalábbis itt mifelénk, a Székelyföldön – mindennapi része lett a medve-kérdés. S mint a focihoz, ehhez is mindenki ért, vagy legalább véleménye van. Nekem is.
A minap szülőfalumban, Csehétfalván jártam. Ott, a Csorgó (ez egy kiváló frissítő vizű forrás) melletti kanyarban, fényes nappal, egy bocsos medvével találtuk szembe – mert gyermekeimmel voltam – magunkat.
Meglepő találkozás volt s ugyanakkor elgondolkodtató is. Itt, így?!
Gyerek, illetve ifjú koromban számtalan alkalommal gyalogoltam egyedül ott. Fel sem merült az, hogy ne tehetném. De most?! – nem engedném gyermekem egyedül, gyalog arra. Valami nagyon megváltozott.
Mivel én nem vagyok az ún. medve-téma szakértője, nem célom, hogy a téma adta feszültséggel pro és kontra egymásnak feszüljünk. Ha már ennyire a központba kerültek, inkább egy tanulságot osztanék meg veled, kedves olvasó. Láttam egy videót, amelynek két főszereplője két nagy hím barnamedve, ilyen miénk féle.
Verekedtek. A verekedés oka egyszerű: a területért folyt a csata.
Megküzdöttek. Az egyik alulmaradt a küzdelemben s távozott. A győztes maradt. A nézőnek az az érzése lehetett, hogy játszanak, nem is igazi a küzdelem, mert nem folyt vér.
A természetes felmerülő kérdés: ennek mi volt a célja? A célt – a terület megszerzése – ismerjük, és a végkifejletet is, és felmerül bennem a következő kérdés: így is lehet? E kérdés emberi létünk számtalan élethelyzetét juttatja eszünkbe, ahol a sokszor értelmezhetetlen célok közepette is oly nagy mértékű indulattal, dühvel feszül egymásnak az ember, hogy már önmagában ez lehangoló. Egyértelmű, hogy ennek nem kell így lennie, a választás, a döntés a mi kezünkben van.
Az említett medve-küzdelmet nézve jutott eszembe egy ifjúkoromban látott film, melynek az utolsó jelenetei is rendkívül tanulságosak.
Két nemzet küzdősport válogatottjai vívták a végső csatát. A mindent eldöntő küzdelemben egy idősebb és egy fiatalabb harcos állt szemben egymással. Évekkel korábban az idősebb egy hasonló küzdelem során halálosan megütötte az ifjabb harcos bátyját. Ezért most benne – e fokozott hangulat és érzelmek közepette – még a bosszúvágy is tombolt.
A küzdelem utolsó mozzanataként, bár ez az ő és csapata vesztését is jelentette, nem vitte be a végső rúgást, megkímélve ezáltal az idősebb harcos életét.
Az érem az idősebb harcos és csapata nyakába került, aki ekkor odabicegve az ifjúhoz, nyakába akasztotta az érmet, mondván: „Aki vesztés közben megkímél egy életet, kiérdemli a legnagyobb tiszteletet és szeretetet.” Az idézett lehet pontatlan, de így rögzült bennem.
Egymásnak feszülünk, a végsőkig elmenni akarunk. Nem látunk, hallunk mást csak a magunk igazát, ám lehet, hogy tanulhatunk valamit még a medvéktől is – bár a velük való találkozás élménye inkább elmaradjon.
Mesterünk, Jézus többek közt épp azért hozott oly nehéz helyzetbe minket embereket a szeretetre és szeretetből építkező élet útjának tanítása által, mert döntés elé állított.
Minden nap el kell döntenünk, hogy a küzdelmeinkben meddig megyünk el, csak egy medve-verekedésnyiig, vagy a pusztító végig?
Bízom bölcs, szeretetteljes döntésünkben.
Ifj. Szombatfalvi József, Fiatfalva