A mindennapi kenyér léte vagy nem léte, létkérdés. Amikor asztalra kerül, hálát adunk érte.

Szeretjük kezünkbe venni – s ha ez még frissen, melegen történik – érezni a friss kenyér fenséges illatát. S amint egy szeletet megkóstolunk, zamata, íze leírhatatlan. Hajlamosak vagyunk a legtöbb dolognak csupán a végeredményét nézni és megfeledkezni arról az útról, ami oda elvezetett. Kedvenc pékségünkből, vagy az áruház polcáról leemelve a szánk íze szerinti kenyeret, nem adatik lehetőség a kenyérkészítés részesének lenni. Pedig micsoda élmény!

Gyermekkoromban sokszor érezhettem a liszt, a kovász illatát, az élesztő ízét –, mert mindig megkóstoltam, amikor megvásárlására a boltba küldtek – és láthattam, megtapasztalhattam a kenyérdagasztó fáradtságát is. Majd a sült kenyér illatában fürödve, pirosra vertük a kenyeret. Természetesen látható, megtapasztalható volt a sikertelenség vagy a siker egyaránt, mert bizony néha kőttes volt a liszt, vagy a kemence nem hevült kellően, stb.

A jó kenyérhez sok jó összetevőre van szükség, de aki kovásszal süt, annak elengedhetetlen a jó kovász. Alkalomszerűen kovászos kenyeret sütünk és most, ahogy a feleségem a kenyérsütésre készül, látom, hogy a kovász nem csak van és a kimért mennyiségű liszthez adjuk, hanem azt etetni, táplálni, gondozni kell. Pontosan úgy, mint lelkünket, s magát az embert.

Jó volna, hogy a kovásszal mindig jó kenyér sülhessen. Jó lenne, ha életünk kovásszá lehetne. Szükségünk van erre, mint a frissen sült kenyérből egy szeletre.

 

ifj. Szombatfalvi József, Fiatfalva