Kisgyerekkoromban rendszerint nagymamám vitt el templomba. Akkoriban nem sokat értettem abból, ami a szószéken elhangzott, tekintetem végigpásztázta a templom falát, gyönyörködtem a mennyezet kazettáiban, amelyet gondos szakértelemmel festett egykor a mester, aki lelkének világát jelenítette meg kezének mozdulatai által. Néztem az ablakokat, ahol besüt a fény, és az élet ereje betölti a szent teret. Tekintetem a szószéken prédikálóra tévedt olykor, s gyermekként nem értettem pontosan, amit mondott. De arca, tekintete, gesztusai többet mondtak a szavaknál. A kifejezéseken és hangokon túl mélységes hit, egy belülről fakadó mélységes nyugalom áradt belőle, és hangja színe simogatta a jelenlevőket. Nagymamám arcát is figyeltem, amint összekulcsolt kézzel hallgatta a prédikációt, és szinte látható volt, amint arca kisimul, és újra erőt nyer az élet kihívásaihoz.

Emlékszem nagymamám arcára, amikor vasárnaponként kijöttünk a templomból. Olyan nyugodtság volt arcán, tekintete úgy ragyogott, mint aki legszebb ruháját ölti magára, amelyet csak igazán ünnepi alkalmakra tartogat. Ma is érzem munkától érdes tenyerének tapintását, amint kezemet fogja, és elindulunk hazafelé. Mindig csodáltam, hogy ketté görnyedve járt, és csak akkor egyenesedett ki, amikor megállt kicsit pihenni. Idővel egyre többet pihentünk a templom felé menet. De a vasárnapi második harangszókor mindig indulásra készen állt.

Néha felkérték, hogy énekeljen, s hangja akkor betöltötte a templomot. De hallottam hangját akkor is, amikor az orgona hangjai szálltak a magasba, és a több évszázados dallam által szárnyat bontott a fohász: Vigyázz értem, Úristen, és légy gyámol ügyemben! Arra kértem, tanítson meg engem is erre az énekre, s örömmel vette kérésemet. Ma is látom arcát, hallom hangját valahányszor felcsendül a zsoltár.

Amikor már olvasni tudtam, megjegyeztem a bibliai alapgondolatot, s otthon hárászkendőjét vállamra véve olvastam fel az elhangzott igét. Biztos vagyok benne, hogy azok az egykori vasárnapok mély nyomot hagytak bennem. Talán ha akkoriban nem visz el templomba, ma nem az az ember volnék, aki lettem. Ma már én is érzem azt a békét, amely neki erőt adott. Ma én is meríteni tudok abból a forrásból, amely egész életében szomját oltotta. Általa én is megtapasztalhattam, hogy az, aki életre hívott, ma is gondosan egyengeti ösvényeimet. Érzem erejét, oltalmát és biztonságát, amit gyermekként nagymamám tekintetében láttam.

Gál Zoltán, Gagy