Többször figyeltem, mennyire más a hangulatom, amikor reggel besüt a nap ablakomon.

Más kedvvel ébredek, más az íze a reggeli kávénak. Függetlenül attól, hogy milyen feladat vár rám azon a napon, ha szembenézek a felkelő nap első sugaraival, erőt vesz rajtam a tenni akarás és a magyarázkodásra nem szoruló derű. Mert a fénynek ereje van. Általa nemcsak meglátjuk a környezetünkben található dolgokat, általa nemcsak felismerjük és megtapasztaljuk a környezetünket, hanem a bensőnk is fényessé válik.

A fénnyel átitatott lélek másképp látja és láttatja a világot, és benne az embert a maga valóságában. A fény áthatol a gondokkal tűzdelt hétköznapokon, elűzi a hitetlenséget, reményvesztettséget, búcsút int a „minden mindegy” filozófiának, és arra sarkall, hogy higgyem lényegében szép az élet. Szép akkor is, ha személyes életemben nem saját elgondolásom szerint történnek az események. Szép annak ellenére is, hogy a nyomorúságot, szenvedést, ami a világban óhatatlanul jelen van, nem áll módomban megváltoztatni. Szép akkor is, amikor csak annyiban könnyíthetek mások terhén, hogy meghallgatom őket. A fény az életet tudatosítja.

Egyszer Jézus azt tanította, hogy mi vagyunk a világ világossága. A bennünk levő fény világítja meg, teszi élővé a világot, Isten alkotását. Ha ez a belső fény vezet, elérjük célunkat, közelebb kerülünk egymáshoz, és minden egyes napot Isten áldásaként és ajándékaként élhetünk meg. Amint a közismert gyerekdal kezdősora is buzdít: Kicsiny kis fényemmel világítani fogok…

Ma én is világítani fogok, és kívánom, hogy egyre gyakrabban érezhessük, mi, emberek, vagyunk/lehetünk a bennünk lakózó lélek által a világ világossága.

Gál Zoltán, Gagy