Ahogy a szüleim mondani szokták, szalad a világ, vagy ahogy elég sokan mondjuk, repül az idő. Nekem is, mint rengeteg embernek, hétből hat napja tele van programokkal, sietek ide-oda, hogy mindenhova elérjek. Nap mint nap rengeteg inger ér mindannyiunkat. Rengeteg emberrel találkozunk, én hétköznapokon a fél napomat akarva-akaratlanul az osztálytársaim, iskolatársaim társaságában töltöm. Na és persze ott vannak a tanárok, akik már kilencedik osztály elején az érettségivel rémisztenek. Sokszor már úgy érzem, még egy szó, és felrobban az agyam, de bírni kell minden percet, nehogy valamiről lemaradjunk. És ha ez nem lenne elég, minden délután kikapcsolódásképpen vagy önfejlesztés céljából vannak programjaim. Eddig nem mertem kihagyni közös programokat a fáradtság miatt, mert féltem, hogy valamiről lemaradok és nem fogom tudni behozni ezt a lemaradást. De nyugalomra van szükségem. Ezt fél évvel ezelőtt éreztem meg igazán, amikor egy számomra fontos ember távozott az élők sorából. A szükség nagy úr, és ahhoz, hogy veszteségem fel tudjam dolgozni, szükségem volt a csendre, arra, hogy egyedül legyek, hogy magamra figyeljek.

„Először láttál valakit meghalni? Nehéz, ugye? Fájdalmas, ugye?… Ezt tehettem volna, azt tehettem volna… Csak a megbánás van az elmében. Az egyetlen dolog, amit mi, élők tehetünk, hogy megőrizzük őket a szívünkben. […] Nem kell visszatartani, sírj, ameddig akarsz. Nem kell szégyellni a könnyeket, amiket másokért hullajtunk.” (Vandread c. film)

Mindaddig féltem a csendtől, ameddig rájöttem, hogy önmagam társasága számomra a legjobb társaság. Mert soha senkinek nem lesz olyan nagy a problémám, mint saját magamnak. Soha senkit nem fog annyira érdekelni, mint engem.

Nagyon fontosnak tartom, hogy szánjunk magunkra minél több időt. Mindenkinek szüksége van a nyugalomra.