Nagyon szeretem az erdélyi tájat. Sokszínűsége mintha igazolni akarná az itt élő kultúrák árnyalatait. Bármerre fordulok is, az esztendő minden évszakában az éppen megörökített pillanatfelvétel valamit önmagunkból megmutat: a székely hegyvidéket, a szőlő borította dombokat, a juhokat tápláló havast, a „hegyre épített” várost. A szemlélődő fotográfus előtt végtelen a lencsevégre kapható tájak tárháza. Még csak nem is szükséges fényképésznek lenni. Elég, ha a lírai képész jól bánik a szavakkal, különösen, ha érez valamit e föld iránt, lelki szeme előtt mindjárt megjelenik például az irisórai szarvas (Áprily Lajos).
Mégis: a legtöbb képalkotó művész szinte önkéntelenül igazodik valamiféle szabályszerűséghez. Rendszerint a tavaszt kapcsolatba hozzuk a fiatalsággal, életerővel, a születés, illetve újjászületés gondolatával, a nyár a munkás, aktív életről szól, az ősz pedig – a most megélt is – az öregedésről, az emlékezésről, az (el)múlásról beszél. Minden őszben a ködös, hűvös reggelek elevenednek meg, a falevelek elszíneződnek, s végül csendesen, észrevétlenül vagy tomboló szélben mindig elválnak az életadó ágtól.
Szinte azt mondhatnám, maga a történelem is ugyanezt teszi. Ősszel inkább szomorúak az emlékezéseim: október 6-ban, bár ott van a rövid időre kivívott szabadság nyara, mégis jön a megtorlás fagya. A reformációra, Dávid Ferenc mártíromságára büszkék vagyunk, de az ellenreformáció kínos emlékezetű. Október 23. sem kivétel: mindent elnyom a lánckerék taposása.
De ne essünk az örök érvényű őszi kép melankóliájába. A hideg reggelek ellenére délutánra még ránk mosolyog a napsütés. És különben is: még nem szóltunk az örök érvényű ősz másik mindenkori jellemzőjéről: az érett gyümölcsről. Hisz a gyümölcsérés megelőzi a lombhullást, sőt ez az ősz igazi koronája és szépsége. Lehull a lomb, de a gyümölcs ott van a kamaráinkban, hogy hosszú időn át éljünk vele. Ez az igazi táplálék, az igazi áldás, amiért hálásak lehetünk Istenünknek: a nemzeti/vallási forradalmak, a helytállás, a vértanúság vállalása. S közben nem gyászolunk, hanem emlékezünk egy rég nem látott mosolyra; élünk egy régi ölelés szunnyadó parazsából. Áldott legyen az Isten a helytállók életéért, hisz helytállásuk gyümölcsei mi vagyunk!
Fülöp Dezső Alpár, Ádámos