Egy évvel ezelőtt, március 8-án, miután az istentiszteleten jelenlevő hölgyeket köszöntöttem, büszkén hirdettem, hogy következő vasárnap, március 15-én gyermekeink ünnepi műsorával emlékezünk nemzeti hőseinkre. Az ünnepi műsorra már nem kerülhetett sor, a következő vasárnapon pedig már a nagyszobából prédikáltam.

Most ismét március 15-e közeleg, s én vasárnap szorongva hirdettem, hogy Isten segítségével és akaratával, ha a körülmények adottak lesznek, akkor vasárnap az istentisztelet után kivonulnánk a hősök emlékművéhez, megemlékezni a szabadságharcosokról.

Egy év alatt ennyit változott a helyzet. A fenti két szöveg közötti különbség nem az én „vénülésem” miatt következett be, hanem a világjárványban eltöltött év fényében változott a hirdetés szövege. Tán nem is annyira a szövege, inkább a hangulata.

Én hívő embernek ismertem magamat. S most is annak tudom. Ennek ellenére, amikor a tavalyi és az idei hitemet próbálom összehasonlítani, akkor igenis különbséget észlelek. Eddig is bíztam, s Istent valóban mint mennyei Atyát éreztem, s hozzá mint ilyenhez imádkoztam. A tavalyhoz képest velem nem történt sok minden: beteg nem voltam, a mindennapin felüli próbát nem kellett kiállnom, az életet éltem a családom kötelékében, és mégis…

És mégis esztendő teltével úgy tapasztalom, hogy a hitem olyanformán változott, mintha megpróbáltatásokban lett volna részem. Még mielőtt a képmutatás gyanújába keverném magamat, azért hozzáteszem, hogy ismerősökkel való beszélgetéseimből azt a következtetést vontam le, hogy nem vagyok egyedül ezzel az érzésvilággal. Voltak, sajnos, sokan voltak / vannak, akiket módfelett megviselt a járvány ezen éve, de valamilyen formában mindannyian szenvedtünk miatta. Sőt igazából kőszívű kell legyen, aki azt mondja, hogy őt márpedig ez az egész helyzet nem érintette. Mert a betegség, a rettegés, a félelem, a bizonytalanság nehezebb bezártságot jelentett sokunk számára, mint amit a hatóságok elrendeltek.

És ebben a bezártságban valamerre nyitni kellett. Ki-ki oda kopogtatott, ahova tudott. Sokunk számára az Istenbe vetett bizalom átértékelése jelentette a menekülést. De lehet, hogy a felebarátban találtuk meg a megbízható atyánkfiát. Vagy valaki másban. Bennem valahogyan úgy alakult az Istenbe vetett bizalom, hogy több mindent Rá merek bízni az életemből. És hiszem, hogy minden jó irányba fog haladni.

 

Fülöp Dezső-Alpár

Ádámos