Húsvét elmúlt, már fele útján járunk a pünkösdig telő 49 napnak. Bő hét választ el az öntudatra ébredés mostoha ünnepétől. Az a gond, hogy áldozócsütörtök munkanapra esik – mondjuk. Ezért suhanunk át rajta oly könnyedén. Elvégre nem a mi hibánk, hogy az „élet” nem enged ünnepelni.

Igazából nem is akarunk. Mert valahogy úgy érezzük, hogy ez az ünnep nem nekünk szól. Húsvétkor lehetett ünnepelni, a feltámadás, illetve az örökélet tanúsága ugyanis mindenkinek, így nekünk is szólt. Pünkösdkor a lélek szintén mindenki számára elérhetővé válik, különösen mi, az akkor alakuló egyház kései tagjai reménykedhetünk benne. A kettő között áldozócsütörtök a tanítványokról szól, nekik kell öntudatra ébredniük – s ezt a tényt a mennybemenetel képével illusztrálják is –, hogy nekünk majd egyházat alapítsanak, s mi mindannyian a lélek ajándékában részesüljünk.

Én most egy kicsit más szemszögből próbálom a kérdést megközelíteni. Vajon mi lehetett az első keresztények számára az a meggyőző öntudat, ami erőt adott nekik a mostoha körülmények ellenére megmaradni, hogy a mindenki által üldözött keresztény mozgalom növekedni tudjon? A választ abban az istenképben látom, amit Jézus hirdetett, s amely egészen másnak bizonyult, mint a korabeli vallások esetében. A görög, római, egyiptomi, héber vallásban az istenség(ek) az égben laknak, az ember(ek) a földön. Az ember tiszte az imádás (szövetség megtartása, szertartások gyakorlása, stb.), amiért cserében áldást vár. Vagy átkot, ha mulasztott. Az istenség leereszkedhet közénk, kapcsolatba léphet velünk, de az ember sohasem emelkedhet az istenek világába, ő nem kezdeményezhet kapcsolatot. Az ember az „Úrral” szemben mindig szolga/béres/zsellér marad. A kettő közötti viszony mindig hideg, egy megkötött szerződésre vagy szövetségre épül. Ezzel szemben Jézus szerint ez a kapcsolat atya és fia, azaz szülő és gyermek viszonya, amely amellett, hogy sokkal bensőségesebb, nem szűnik meg egy szerződés vagy szövetség felbomlásával, hanem örökre megmarad. Mert a gyermek nem béres, hanem örökös, aki – amikor annak ideje elérkezik – szülője örökségébe lép. Az alakuló kereszténység számára örömüzenetként hatott, hogy ember az Istennel kapcsolatot teremthet, ápolhat és megtarthat.

A Jézus-tanítvány hitében ott van az a reménység, hogy az ő mennyei atyjának házában mindig van hely számára. Mert elegendő hely van, bármennyien érkezünk is tékozló gyermekekként a mi Atyánk házába. A béres megkapja este a bérét – az egy dénárt –, de a gyermek örökli a mennyek országát. Ez a tudat öntudat, ami a tévelygő tanítványt képessé teszi, hogy evangéliumot hirdessen.

De hogy teljes legyen a kör, az is ide tartozik, hogy mi mindnyájan Jézus-tanítványoknak tartjuk magunkat. Tehát nemcsak nekik kell eljutni az áldozócsütörtöki öntudatra, hanem nekünk is, mindannyiunknak. Hogy a munkanap – a lelki munka által – ünnepnappá nemesedjen számunkra is.

Fülöp Dezső-Alpár, Ádámos