Karácsony eltelt. Lehet, hogy szépen, szelíden havazott, vagy mégsem…. De ez mind mellékes. Lényeges, hogy csoda történt: az ég megnyílt, angyali szózat hallatszott. Gyermek született. Aztán húsvét következett, s a csoda ismét megtörtént: a sír üres volt. Pünkösd is elérkezett: a lélek kiáradt, emberek nyelveken szóltak, az evangélium végre hirdettetett. Ezen eseményeket évről évre megünnepeljük, s ünnepeink rendjén lélekben a csodák újra és újra megtörténnek.

Vagy legalábbis abban reménykedünk, hogy megtörténnek. Mert ezek a csodák valahogyan mind megcsorbultak. Ugye, az ég megnyílását s a kiszűrődő angyali szózatot csak néhány pásztor észlelte. Az üres sírról csak néhány bizonytalan szavahihetőségű asszony szólt. Lehet, hogy csak a tanítványok lopták el a testet. A napkeleti bölcsekkel is csak Heródes találkozott, más nem figyelt fel erre a különleges küldöttségre. A nyelveken szólást már említeni sem érdemes, hiszen lehet, hogy csak az édes bor hatása volt.

S akkor ezek alapján két lehetőségünk van.

Egyrészt felsóhajthatunk, hogy bezzeg, azokban a régi szép időkben még történtek csodák! Nem úgy, mint manapság, amikor már a csodák is elkerülnek bennünket, mert mintha visszhangozna a fülünkben: „Nem adatik jel ennek a nemzedéknek.” Valóban – gondolhatjuk –, mi meg sem érdemeljük, hogy előttünk vagy számunkra csodák történjenek.

Másrészt fontolgathatjuk, hogy tulajdonképpen csodák nincsenek is. Mert, ugye, a fentebbi példák is mind megkérdőjelezhetőek, s hozzájuk hasonlóan megannyi más – egyesek szerint csodaszámba menő – esemény, történés. Mert mindenre van logikus magyarázat. Meglehet, hogy a jézusi csodákra nem találunk magyarázatot, de ezért is egyedül az evangélisták a felelősek.

Mondják, hogy „csoda” akkor történik, ha valamit nem tudunk megmagyarázni. Tehát ha mi a világot s benne önmagunkat teljesen meg tudnánk ismerni, akkor már nem is volnának csodák, hiszen mindenre volna magyarázatunk, mindent megértenénk. Csak ez magát a tökéletességet jelentené, mi pedig, sajnos, nem tudunk tökéletesek lenni, tehát tökéletlenek maradunk. Szükséges nekünk egyes dolgokat a nem érthető kategóriába hagyni, s tán még csodának is tartani.

Úgy tetszik nekem, mintha – a nagy gondolkodót idézve – mi a hangsúlyban kicsit tévednénk: a „Gondolkodom, tehát vagyok!”-ban a hangsúly elsődlegesen nem a gondolkodáson, hanem a létezésen kéne legyen. Mert sokmindent megismerhetünk, a csodák közül kizárhatunk, de maga a létezés számunkra az az igazi csoda, amit lehet így vagy úgy magyarázni, de teljességében csak megélni lehet.

Élj és érezd, hogy valaki szeret!

Fülöp Dezső Alpár, Ádámos