A minden évben ittlevő advent: egy visszatérő, feszültségteljes időszak, amelynek rendjén az ember úgy érzi, elegendő energia gyűl fel benne ahhoz, hogy a karácsony ünnepére – a Messiás érkezésére, a kisgyermek születésére, a szeretet ünnepére – megérkezhessen. Hogy a karácsony valóban „boldog” lehessen – mint a köszöntésben –, ahhoz szükséges, hogy e várakozási / feltöltődési / készülődési időszak hatalmába kerítse az énünket.
Szerencsére, kellékeink vannak. Az adventi koszorú a gyertyáival, az adventi naptár az ablakaival mértékegység jellegűek, hisz a még rendelkezésünkre álló időt mutatják. S a „gépezet” beindul: angyaloknak szóló levelek születnek, a gyerekek verseket és dalokat tanulnak, bethlehemest gyakorolnak. Ahogy halad előre az ünnepi készülődés, úgy hangolódik a keresztény emberiség a szinte már idillikus történetre: József és Mária megtalálja az istállót, a háromkirályok is közelednek, a pásztorok szedelőzködnek, s aztán szenteste a naiv állatokkal együtt közösen veszik körül a jászolbölcsőt. Ezt a világosságot, meleget óhajtjuk és reméljük a magunk számára is, amikor nemcsak az adventi koszorú gyertyái pislákolnak, de a karácsonyfa tetejéről ránk ragyog a betlehemi csillag mása, a lelkünkben ott az igazi csillag öröme, s lélekben ott vagyunk mi is Betlehemben.
Olyan ez az érzés, mint amikor Mózes saruit leoldva megállt az égő, de elégni nem akaró csipkebokor előtt, s abban a fényben, melegben, a Létezőt megtalálta. Számára ez a pillanat jelenthette élete karácsonyát, amikor az Istent maga mellett tudva, pontos küldetéssel rendelkezik. Pedig mily keserves „advent” előzte meg a drága találkozást: egyiptominak lenni a héberek között és hébernek az egyiptomiak előtt. Hatalommal rendelkezőként az életed futva menteni. Bűnösnek találtatni, és a biztonságos jólétből az ismeretlen, vad idegenbe kényszerülni jövevényként, bujdosóként. Hercegként apósod juhait őrizni, s általában minden emberi előtt megalázkodni… S mégis engedi az Úr, hogy sarutlan lábbal eléje járulhass.
Beköszöntött a tél. Hideg van és sötétség. Szinte reszket bele az emberi lélek: kiutat keres. Talán úgy, mint Mózes.
A hidegben és sötétségben mi is csupán néhány „szalmaszálba” kapaszkodunk… Vajon felmelegíthet néhány gyertyaláng halovány lángja? Eligazítást adhat ezek parányi fénye? Olyan kevésnek tűnnek ebben a hideg sötétségben, hogy az ember elbizonytalanodik.
De látod, testvérem, úgy a mózesi, mint a mi adventünkben egyformán ott van a hit, a remény, az öröm, a szeretet – akkor is, ha kevés a fény, a meleg: utóvégre a mustármagnyiból származik a terebélyes fa. Gyújtsuk hát bátran a gyertyákat, mert megáld az Úr fénnyel, meleggel!
Fülöp Dezső Alpár, Ádámos