Sokszor beszélünk róla. Mert például ott vannak a halottaink. S ilyenkor ősszel, ugye, sokszor kerülnek ők is a gondolataink körébe. Vannak hősök, vannak ősök… (hogy megfeleljek a közhelyeknek). Felemlegetjük őket, „felkeressük”… S aztán hazatérünk a temetőből, ha elégettük a gyertyát, meg hazatérünk Déváról is, mert oda is szép elzarándokolni. Eltesszük a lánctalpat az emlékeink közé. Jó emlékezni, de az élet megy tovább. S mi nem maradhatunk „odaát”.
Pedig néha még azzal a gondolattal is kacérkodunk, hogy tán jobb volna ott. Mert ott nincsenek fájdalmak, szenvedés, nincs vénülés… Tulajdonképpen ott minden jó. Még azt is megkockáztathatjuk, hogy minden bizonnyal így kell ennek lenni, hiszen lám: onnan még senki sem jött vissza, nem vágyakoznak vissza, erre az oldalra.
Vajon milyen lehet mégis odaát? Az ember kíváncsi. Nem meghalni akarunk, az életet szeretjük s éljük. De őket is szeretjük, akikre a temetőkben emlékeztünk. S lehet, éppen ez a szeretet tesz bennünket kíváncsiakká az „odaátot” illetőleg. Szeretnénk tudni, hogy ők jó helyen vannak, kényelemben, egészségnek örvendenek, boldogok. Magunkat akarjuk megnyugtatni.
Valószínűleg sohasem fogunk megnyugtató választ kapni e kérdéseinkre. Mert a „világok” között sétafikálni nem lehet. Néhányuknak sikerült – állítják egyesek, de az ilyen állításban s a köréje fűződő történetekben hinni kell. Másképp rögtön kérdőjel görbül az eseményre.
És mégis?!
Lehet, hogy némi hit szükséges hozzá, kicsi fantázia, hogy el tudjuk képzelni, de azért én mégis azt merem mondani, megtudhatjuk, hogy milyen a másik oldal. Történetünk is van azzal kapcsolatosan, hogy emberek megbizonyosodtak efelől, s kiderült: a másik oldal pont olyan, mint ez az oldal. 1870-ben Verne Gyula regénye a Hold körüli útról még fantasztikumnak tűnt, de aztán 1968-ban az Apollo 8 űrhajónak sikerült megkerülni az égitestet, s a fedélzetén levő három ember megláthatta, amit addig ember nem láthatott: a Hold másik oldalát. Amiről addig csak találgattak, remélgettek, képzelődtek, arról most pontosan kiderült: ugyanolyan sivár, mint a látható fele.
De nekem ebben a történetben nem a sivárság a lényeges, hanem azt szeretném hangsúlyozni, hogy ugyanolyan. És ez alatt sem éppen az indigóval másolt mivoltot szeretném láttatni, hiszen a domborzat változik, de a lényeg, hogy ez is sivár, az is sivár.
Ha ezt analógiaként használjuk, és egy kicsi életkedvet hozzáadunk, ami emberi természetünknek velejárója kéne legyen, akkor kiderül, hogy egyesek már hosszú ideje tudják, milyen a másik oldal, nekünk is elmondják, elmondták, csak mi nem merjük elhinni az ő leírásukat. Például azt, hogy amint ezen az oldalon gondot visel ránk Valaki, ugyanúgy lesz ez odaát is. Mert nem merjük elhinni, hogy amint a Hold egyik oldalán sem tapasztaltak életjelet, úgy az élet mindkét oldalán ott volt, van és lesz az, akit én Istenként ismerek s tisztelek.
Nehéz elhinni. Mert a két oldal között, éppen úgy, mint a holdutazás esetében, közbelép az a bizonyos „rádiótakarás.” Amikor az űrhajó a túlsó oldalon van, akkor nincs kommunikáció. Csak a gép halad, és mikor kikerül a takarásból, visszaáll a kommunikáció („Apollo–8, itt Houston, vétel. Jó hallani a hangotokat” – hangzott el 1968-ban). Nekünk is valami kommunikációs csatornára volna szükségünk, hogy esetleges hangok hallása nélkül is egyszerűen tudjuk, hogy ők jól vannak, s mi is úgy leszünk a gondviselésben.
Fülöp Dezső Alpár, Ádámos