Január tizenharmadika. Az unitárius kalendáriumban piros nap, mert a vallás szabadságát ünnepeljük. Időről időre megesik, hogy vallási kérdés válik a közbeszéd témájává. A XVI. században, a reformáció idejében is így volt ez. A názáreti Jézussal kapcsolatos kérdések nagyon fontossá váltak az emberek számára, és sokat vitáztak ezekről. Nyilvános hitvitákon, templomokban, piacokon, mindenhol központi téma volt a hit. Egyes helyeken ezek a viták nemcsak nézeteltéréseket szültek, de egyenesen erőszakba torkolltak – hogy finoman fogalmazzunk.

Mi arra vagyunk büszkék, hogy itt, Erdélyországban egy kicsit másképpen alakult a reformáció. A vallási nézeteket – a kor szellemiségét messze meghaladva – nálunk nem fojtották bele az emberbe, hanem törvény által megengedték, hogy ki-ki a maga értelme szerint éljen azzal az isteni ajándékkal, amit hitnek nevezünk. Az ezen törvényt (is) életbe léptető országgyűlésre emlékezünk ma, amelyet 1568. január 6–13. között tartottak Tordán!

Számomra az a kiemelendő gondolat az említett országgyűlés határozatából, hogy mindenhol a hit formájáról szólt a vita, és nem a hitről önmagáról. Azt, hogy hinni kell, vagy hinni lehet, senki sem kérdőjelezte meg. Talán azért, mert ez magától értetődő volt a kor embere számára. Mi több, a sokszínűség megengedését éppen azzal indokolják, hogy az Isten igéje szerint kinek-kinek a maga hite isteni ajándék.

Ez a hit – gondolom – nemcsak az akkori kor embere számára volt természetes, hanem még ma is az. Ez a hit nem más, mint bizalom Istenben, akit nem látunk. S akiben való bizalmunk a számunkra látható világ és a felebarát iránti bizalomban juthat kifejeződésre, mutatkozhat meg. Ebből azonban ma nagyon keveset tapasztalunk.

Eddig úgy volt, hogy a focihoz és a politikához értett mindenki a legjobban, a legkevésbé pedig azok, akik a művelői. Aztán már Hofi Géza is elmondta, hogy a betegek jobban tudják, hogy mi az ember baja, mint az orvosok. Újabban meg már statisztikailag is kimutatták, hogy tulajdonképpen senkiben sincs bizalmunk. Mármint senki emberfiában. Mi ugyanis – különösen ebben a digitalizált világban – mindent jól, jobban, sőt a legjobban tudunk. De akkor Istenben hogyan bízunk? Azaz a hitünk tulajdonképpen elveszett, s a vallás csak üres formává süllyedt?

Remélem, tévedek ebben a gondolatmenetben, s újra megbizonyosodhatunk arról, hogy változhatnak a hitformák, de a hit minden forma mögött ugyanaz. Továbbra is bízunk Istenben, és bízunk az emberben is. Hadd lehessünk büszkék törvényhozó őseinkre!

 

Fülöp Dezső Alpár, Ádámos