Amikor ezt halljuk, általában meghitt, mesével hímzett, kedves, gyermekkori emlékek rajzanak fel bennünk. Megelevenednek a lelkünkben biztos menedékre talált kedvenc mesehősök, az izgalmas történetek, a félárnyékba burkolódzó ismert szoba, az olvasólámpa kellemes fénye. Édesanyánk, édesapánk vagy nagyiék mosolygós arca, ahogyan a szeretet csendes hangján olvasva-mesélve egy csodálatos birodalomba varázsolnak minket, ahol minden megváltozik. Vagy éppen mi magunk, hajdani kíváncsi kisemberek, ahogyan elbújtunk a világ zajától menekülve, hogy szereplői, részesei, átélői lehessünk a csodák történéseinek, amikor a csontsovány gebe táltos paripává válik, a hattyúból csodaszép lány lesz, a békakirályfi daliás legénnyé változik, a parányi hangyák és méhek, az ártatlan kismadár hirtelen beszélni tudnak, hatalmas csodákat visznek végbe, mondhatni, egy világot fenekestől felforgatnak. Mert belép életükbe: a jóság. A figyelmesség, a megértés. Az együttérzés. Ahogy a befagyott ablakra rávetül a napsugár, és lassan-lassan a fagy köpenye szétoszlik, ahogy eltűnnek a ráfagyott jégvirágok, hogy kiláthass, hogy messze nézz. Ahogy a pincéből felhozott, elsárgult levelű virág a meleg napfényen szépen kihajtja új, friss, életerős, zöld leveleit. Megváltoznak minőségükben. A haldokló, pusztulásnak indult valóság, élettel lesz teljessé. És hirdeti a varázserőt. Hogy van, igenis létezik, és képes megszületni a csoda. Az a bármikor bekövetkezhető és már annyiszor megtörtént különös változás, amely egészen átalakít.

Neked is megvan, és te is élsz ezzel a varázserővel. Lehet, hogy nagyon megszoktad, és már fel se tűnik. Legalábbis nem csodának, hanem életed természetes részének érzed, amikor éppen ráfigyelsz, meghallgatod, okosan, megfontoltan, de igazat, és őszintén szólsz, hogy vigyázzon, hogy nem katasztrófa, hogy lásson, hogy vegye észre, hogy higgye el, hogy van remény, és nincs egyedül, hogy nincs lezárt út, hogy képes rá, és vannak nagyszerű lehetőségei. Mert az élet szép. Amikor okosan és nagy megértéssel törődsz vele. Amikor megfogod a kezét és a szemébe nézel, és megöleled. Most, ebben a fura helyzetben is. Bizony, tőled is függ. Ne hagyd magára! Ne félj tőle! Beszélj vele, írjál neki! Törődj vele! Hívd fel! Tedd vele a csodát! Hogy lásson, hallja a hangod, érezzen, halljon hírt felőled és rólad. Hogy a csoda így benned is megszülessen. Újból és újból. A jóság. Amely képes fenekestől felforgatni mindent, csakhogy megjelenjen a te szemed sarkában is a fény, az öröm, a bizakodás, a reménység, a tiszta bátorság. Hogy tudj róla, és ha félig is érted meg, de hinni tudjál.

Milyen különös, mintha a jóságnak külön élete lenne? Igen. Ahogy te is nagyon jól tudod. Mindannyiunk külön élete. A tiéd, az enyém, az övé. Ahogy mindannyiunk hangjában, szeme fényében, érintésében ott lakik ez a különleges és mégis annyira ismerős, nagyon is személyre szabott, és mégis mindig ugyanaz az egy és oszthatatlan csodás varázserő.

 

Fekete Levente, Nagyajta