Konfirmálásra készülünk Nagyajtán. Hála Istennek most éppen esküvő és keresztelő is van. Közben folyik a vártemplom felújítása. Néha-néha tombol a nyár. Felhőszakadás és rekkenőség. Mint derült égből villámcsapás, súlyos betegségek, drámai félelmek hírére is, néha szomorú valóságára ébredünk, s harangzúgások után lelki erőt kapni, nyugalmat és reménységet találni gyűlünk össze a hetedik napon. És megyünk örömmel teljes találkozóinkra, hogy együtt lehessünk énekkel, imával és jó étvággyal, Istennel, emberrel, szabad éggel koszorúzott, áldott hegyeinken. Párhuzamos történetek. Természetszerűen. Mint mindenütt és mindig. Közben az EB focitorna a képernyőn hozzánk is begyűrűzik, a zsinati készülődések egyházunkban alakulnak…Iskolazárás, beiratkozások…Mert az élet nem csak egy síkon zajlik. Mi is szereplői vagyunk. Vagyunk része a nagy egésznek, amelyhez tartozni jó, nem kiváltság. De biztonság. És ha még le is tudunk csendesedni, a kellemetlen szigorlatok után ránk köszöntő szabadság örömmámorában, akkor megértjük, vagy inkább megsejtjük, hogy a teremtés koronája nem az ember, hanem maga az Élet. Ez az örök, változó, egyszerű és mégis titokzatos, szépséges csoda. Ahogyan a tiszta víz életet fenntartó áldás, a levegő, a fény, a só… Ezek nem emberi csinálmányok. Okoskodások, nagyot akarások eredményei. Ahogy a hegyek sem, a mezők virágai sem, se semmi ebben a gyönyörű, nyüzsgő valóságban, ami az ember nélkül is létezne, de ami nélkül az ember nem tudna élni.

Emberi létezésünk alapja ez a csodás teremtett világ. Nekünk csak okosan, és nagy alázattal ebbe belesimulva élnünk kell. És emberek között csak úgy, ahogy a napfény együtt van a vízzel. Hogy elég nekünk, ha olyanok vagyunk, mint az élet sója. Ha fontos nekünk mindaz, ami megtart reményben, örömben, hitben, békében, önbecsülésben, szeretetben, emberi méltóságban és a mindennapoknak jó ízet, kellemes hangulatot ad. Elég nekünk, ha átlátható, világos, tisztességes gondolkodású, egyenes akaratú, ahogyan a fény is terjed és erkölcsi értelemben egyenes gerincű, alázatos, Istenre és a másikra is figyelni tudó emberek vagyunk. Felelősek. Önmagunkért és egymásért.  Így lehetünk a világ világossága. Építhetünk várost is, hogy kényelmesen éljünk, csak ne felejtsük el, hogy az akkor fog messzire látszani, ha a hegyre építjük. Vagy éppen folyó mellé, hogy a fáink is zöldek maradjanak és a falak között megmaradjon az élet és a remény. Aminek csak akkor van értelme, ha a falak között tisztességes az élet. Természetes. Nem mesterkélt, nem körmönfont, nem túljátszott, nem rosszindulatúan kiszámított. Ha nem felejtjük el, hogy a hegy és a víz nélkül ugyan mit ér a város? A másik nélkül, a közösség nélkül ugyan mit érek én?  Ha nem csak tudjuk ezt, de hiszünk is ennek igazságában. Ha alázattal nemcsak okosak vagyunk, de szelídek is.

 

Fekete Levente, Nagyajta