Ismerős dolgokat mondok. Amilyen ismerős a mindennapi hajnalhasadás és a mindennapi kenyér.

Nyakig benne vagyunk ebben a felfordult világban. Újra kell tanulnunk az életet. A bejáratott megoldások, most legalábbis, nem nagyon érvényesek. Azon kell agyalnunk, hogy amit régen olyan magabiztosan, visszakézből, simán vettünk és leütöttünk, most hogy is hívjuk. Felfordulás, kavarodás, online: az istentisztelet, iskola, a konferencia, a koncert, a színielőadás, könyvismertető, együttlétek – sorolhatod tovább.

Sok helyen bezártak a gyárak, vendéglők, kocsmák ébredeznek. Meddig? A tilalmi idő törvény: este tizenegytől reggel ötig nincs, amit az utcán keress. Kórosan lessük, mikor váltunk sárgára, zöldre és pirosra. Újratervezés. Bizonytalanság. Hallgatva vállaljuk, próbáljuk összehozni, ahogy régen, közben félünk, de egymástól is. „Hogy vagy?” – lesed az arcát, a hangját. „Valaki van-e beteg a családban?” Aztán kibököd: „Ma tudtam meg, hogy akikkel a tegnap voltam, közülük valaki pozitív…”

Tévé, rádió, sajtó, s amit akarsz telítve covidos hírekkel. Ömlik a csapon, hidegen-melegen, locsog ki a házicipődből is. Hány beteg, hány halott. Kezd sok lenni. Itt az oltás. A nyakunkon. Az igaz, hogy nem volt túl sok idő, halkan szólva, letesztelni, ahogy a már jól megszokott védőoltásokat annak idején, de hát menet közben megtörténik. Rajtam, rajtad, rajta, rajtunk. Ez van. A nagy kísérlet. Lássuk, hányan maradunk meg? És hogyan?… Persze ez országos és nemzetközi érdek. Belecseppentünk ebbe is, ha tetszik, ha nem.

És maradnak a napi feladataink. Más köntösben, de csak nekünk kell őket begombolnunk. Mi kell megtaláljuk a megfelelőbb megoldásokat. Ahogyan minden időben, mindenkor volt.

A kommunizmus alatt is. Akkor is belecseppentünk mind a nemzetközi, mind az országos történésekbe. Akkor is fura volt. Ha beleszülettünk, nem tűnt fel annyira. Másképp, de akkor is nyakig benne voltunk a felfordult világban. A kollektivizálásban, a meghurcolásban, a törvényes kirablásban, pardon: a kisajátításban, a koncepciós perekben, amikor a lelkészt is elvitte egy este a fekete autó szerető családja köréből, háromnapi élelemmel, hogy letöltendő, szigorú börtönbüntetésre ítéljék mondvacsinált okok alapján húsz évre, amiből hatot és felet le is töltött az úgynevezett rendszerellenes magatartásáért, hogy csontra és bőrre fogyva, fogatlanul és gyomorbajosan érkezzen haza. Mert amire ez a néhány „esztendőcske” lepergett, „állítólag” Regan és Hruscsov megegyeztek abban, hogy most már azért talán elég is volt ennyi. Haza lehet engedni őket. Összejött a történet. Működik a kétpólusú világ. Persze addig is meg kellett oldani az otthon maradottak, a kiraboltak, a meghurcoltak, az özvegyek, az árvák, a falvakról városra hullámzó „gyökértelenek” sorsát. Meg kellett oldani életünk gondjait, amikor konfirmálás vasárnapján az utcákat állták el a hűséges kommunista pribékek, hogy eleget tegyenek a főszervező zsarolónak, akit éppen a falu papja injekciózott időről időre – áldott emlékű édesapám –, lévén hogy a fő agitátor súlyos krónikus betegségben szenvedett. Az igaz, hogy akkor is voltak úgynevezett „kijárási tilalmak”, mert nem lehetett külföldre utazni, fogadni onnan vendégeket. És, ha megesett, a milicista végig a nyakadon lógott, állandóan hülye kérdéseket tett fel, amire szintén hülye válaszok születtek. Meg hírzárlat volt: színes tévé, mobiltelefon, világháló, nem is hallottunk még ezekről. Tilos volt a Szabad Európa Rádiót hallgatni. És a vége felé eléggé bekeményítettek: havi egy kiló cukor, egy liter olaj járt. Napjára koponyánként huszonöt deka kenyér. Villany szórványosan. Aki benne volt, nagyon jól emlékszik. Még a falvainkat is le akarták bontani.

Aztán ránk szakadt ez a nagy szabadság, a marosvásárhelyi fekete március, az azóta is tartó állandó kormányválságok. Minden szinten a nagy akarások és történések új, szép és súlyos harminc éve. Hozta az ár a jót és a rosszat, de az élet igazából sohasem állt meg.

Szóval: van baj elég! Most is. Benne vagyunk, mint Pilátus a krédóban. És visz az ár. Mint mindig. De minden időben volt remény és öröm. Mindig boldogság volt a családi béke és szeretet. A hitvesi ölelés és gyermekeink mosolya. Mindig új erővel töltött el a barátság. Az örömteli együttlét mindig az élet szép csodája volt és maradt, ahogy a vidám huncutságok, a pajkosságok, a kópéságok mindig, minden időben az élet íze és zamata, fűszerei voltak és maradtak. A szerelem mindig újjá varázsolta a szíveket, új fényeket gyújtott a szemekben. Mindig, minden időben születtek szép és nemes tervek, az álmok mindig messze repítettek, és mindig volt erő megélni őket, tenni értük, hinni bennük és egymásban. Mindig volt erő hinni Isten lebírhatatlan gondviselésében. Ő mindig ránk köszöntött, megszólított a hajnali friss napfényben. Bárhol is legyünk és bárhogyan is legyünk. Még akkor is, ha féltünk, ha szorongtunk, ha őrlődtünk a magányban, ha tépelődött bennünk a lélek, ha borzasztónak is tűnt, hogy még kimondani is féltünk, ha érthetetlenül már csak bámulni tudtunk. Ő mindig jelen volt. A madarak és embereknek szíve szerint szóló, szép dalában, a vidám, jó kedvben, a táncban, a lélek muzsikájában, a megtartó, őszinte szóban, az arcunkat simogató szélben, a csillogó szemekben, az igaz együttérzésben, az összetartozás mozdulatában, akaratában, erejében. Az újjáteremtő hitben. Az okos megoldásokban, a lehetőségek parányi, kis résénél, a józan gondolatnál, a lélekjelenlétnél. Otthonaink biztonságában, békéjében és békétlenségében. Bizony. Mindig, minden időben, bármilyen történések és érdekek szerint is alakuljon ez az élet. Ő mindig jelen van!

A te érdeked, az enyém, a miénk, hogy ezt soha, semmilyen körülmények között ne felejtsük el.

 

Fekete Levente, Nagyajta