Sokszor gondolkoztam azon, mihez hasonlítható az élet. Nagyon sokszor hallom emberektől, hogy szenvedés. Folyamatos keresés, mondatja velem élettapasztalatom. Az élet vándorai vagyunk, fogalmazza meg egy dal. És itt most meg is állnék. Igen, az élet vándorlás. Elindultam életutamon, haladok azon, valameddig haladhatok rajta. Érnek hatások, és hatással vagyok különböző dolgokra.

Az utcán idős ember jön velem szembe, bot van a kezében. Hosszasan nézem, és elgondolkozom: nekem van-e szükségem botra? Ha igen, mire is volna jó?

Emlékezem: volt, aki támaszkodott a botra. Aztán láttam embert, aki az elébe kerülő ágakat tolta félre vele. Volt, aki védekezésre használta, és volt, aki csodát tulajdonított neki.

Támaszkodni a botra, támaszkodni valamire. Mint az élet vándorai ezt tesszük egész életünkben. Szükségem van a „botra”, adok választ az előbb feltett kérdésemre. Megnyugszom, a megfogalmazott kérdést megválaszoltam, de, íme, rögtön kipattan a következő: de milyen is az a „bot”?

Láttam embereket, akik kizárólag a vagyon „botjára” támaszkodtak. Úgy gondolták, hogy az biztos támasz. Teljesen rátámaszkodtak, s közben megfeledkeztek saját „lábaikról”. Aztán jött valami vagy valaki, a botot kiütötte kezükből, és összeroskadtak.

Ismertem embereket, akik a hatalom „botjára” támaszkodtak. A hatalom által elvakítva nem vették észre, hogy ez a bot középen el van fűrészelve. Jött egy rossz döntés-mozdulat, a bot eltört, s az ember is összeroggyant.

Beszélgettem emberekkel, akik a szülői gondoskodás „botjára” támaszkodtak. A szülők elmúlásával a gondoskodás is megszűnt, s gondoskodásuk alanya nem tudta, mit kezdjen életével.

Hallottam embereket a fiatalság, az egészség „botjára” támaszkodva hivalkodni. A bot kívülről csillogott, de belül a szú emésztette, aztán váratlanul, hirtelen összeomlott.

Szükségem van a botra, de az előbbiekről kiderült, hogy bár adott időben biztonságosnak tűnnek, mégsem azok.

Mindegyikből egy kicsit elvéve, az életem támaszbotjába beépítve találtam rá a hitem „botjára”. Erre a botra tudok támaszkodni, életem útján haladva, ha kell, az „ágak” között utat nyitni, az engem ért támadásokat kivédeni, ha kell, tőle csodát feltételezni. Igaz, sokszor hallottam ezt a botot megreccsenni, éreztem súlyom alatt meginogni, de kiállta az élet próbáját.

Féltve őrzöm, és vigyázok rá!

 

Fazakas Lajos Levente, Bözöd