„Pilátus így szólt hozzájuk: Íme, az ember!” (Jn 19,5b)

Néhány héttel ezelőtt az emberré válásom ébredéseit vázoltam fel röviden. A kérdésem így hangzott: ki vagyok én? A válasz, amire fokozatosan jöttem rá: én Isten gyermeke vagyok, aki Teremtőjétől kapott képességeivel, embertársi szeretetével kell igazolja emberségét.

Ma egy újabb kérdés tevődik fel: ki az ember?

Emlékszem, gyermekkoromban, amikor több hetet töltöttem a kórházban, hogy az idő jobban teljen, sorstársaimmal kiálltunk az ablakba, és figyeltük az utcán elhaladó embereket, megjegyzéseket fűzve külalakjukhoz, aminek alapján meghatároztuk az „embert”.

Pilátus rámutat Jézusra, és így szól: „Íme az ember!” Előtte egy meggyötört, megkínzott férfiú áll, és mégis az előbbi kijelentést teszi.

Az emberséget valami más igazolja, mint azt annak idején gyermekként megítéltük.

Jézus ott áll vádlói, kínzói, megalázói, megtagadói, elárulói előtt mély önuralommal. Pilátus rácsodálkozik, majd így szól: „Íme, az ember!”

Amikor majd megállunk ítélőbírónk előtt, vajon ő ránk mutatva elmondhatja-e: Íme az ember!

Életem megélésének egyik vezérlő ereje ez kell legyen: folyamatosan figyelni, hogy emberségem megőrizzem szeretetem megosztásával, jó cselekedetek gyakorlásával, önuralomról tett bizonysággal, a megbocsátás hatalmával, képességeim kamatoztatásával.

Ítélőbíróm fürkésző tekintete rajtam van. Jaj!!! Vajon mit fog mondani?

Fazakas Lajos Levente, Bözöd