Szavakból élek. A szavak jelentik a megélhetésem, általuk vagyok képes fizetni a számláim, gyarapítani a könyvespolcom vagy épp a hűtőszekrényem tartalmát. Álommelónak titulálják sokan, hiszen nem kell napi tizenkét órát álldogálnom egy gyárban, nem kell mikroszkópok fölé görnyednem, nem kell kórlapokat szorongatva betegeket és hozzátartozókat kerülgetnem, vagy ültetvényeken robotolnom idegen országban, olajkutakat sem fúrok kávészünetben és nem bujkálok föld alatt vagy felrobbant autók mögött, hogy hadi tudósításokat írjak. Nekem csak beszélnem kell mindezekről. Már ha tudok. Már ha látom a társadalmon túl az embert is. A maga fájdalmaival, veszteségeivel, szégyenével és vágyaival. Ha segíthetek szavakat formálni ezekből.

Átlagosan egy nap hány szót mondunk ki? Ha valaki rögzítene minden szót, amit egy nap kimondunk, vajon érnének-e meglepetések? Valószínűleg igen. Sok lenne az üresjárat, a kerülgetés, a mellébeszélés, lenne ott meggondolatlan bántás, dühös, foghegyről dobott szitok, türelmetlenkedő sürgetés vagy gúny. Ritkán gondolunk bele, hogy mekkora hatalom van a kezünkben, egy olyan hatalom, amivel építhetünk és formálhatunk vagy rombolhatunk és pusztíthatunk attól függően, hogy mire használjuk. A szavak ingyen vannak, nem fizetünk értük. Talán, ha kellene, jobban meggondolnánk, miket mondunk ki?

A szavak hatalommal bírnak. Beférkőznek a résnyire nyitott ajtón vagy akár a kulcslyukon is. Beleakaszkodnak az egyénbe, és akár nemzedékeken furakodnak át. A szavakkal érzelmeket korbácsolunk fel és fojtunk el, zseniális gondolatokat szökkentünk szárba vagy épp pont azokat tapossuk sárba. Aztán csóváljuk a fejünk, ha szembesítenek bennünket vele, mi ugyan nem tettünk semmi rosszat, hiszen ezek csak szavak…! Értékes éveket pazarolunk el azzal, hogy nem mondjuk ki a fontos szavakat, csak ismételgetjük a fél krajcárt sem érő bölcsességeinket, a sablondicséretet és szeretetet pont úgy, mint a vigaszt. Van az úgy, hogy jobb lenne hallgatni, hogy rájöjjünk, mit is akarunk mondani. Túlságosan könnyen megy már nekünk a szép szavak mögé bújás, a rejtőzködés idegen vagy patinás kifejezések közt. Talán mindannyian érezzük, hagynunk kell magunkból legalább egy mondatot, legalább egy fontos, lényeges mondatot, valamit, amivel összegezhetjük a megélt évtizedeinket. Hadd mondják utánunk is, édesanyám mindig mondta…nagyanyám is azt mondta…stb. Pedig legtöbbször az, akinek ezeket elismételjük, semmit nem ért meg belőle, mert nekünk sem a szavakért fontos az a mondat, hanem az érzésekért, amit azok bennünk hagytak. Néha azt remélem, képes leszek megfogalmazni én is egy ilyen szavakba csomagolt emlék- és érzéscsomagot.

Szavakból élek. Kilélegzett hangokból és gépelt karakterekből. De szavakból élsz te is, élsz és éltetsz, erre figyelj ma.

Bodza kutya leül a lábamra, néz kitartóan pislogás nélkül, kéri a simogatást, s ahogy belenézek tiszta, őszinte szemébe, villámként csap belém, a legfontosabb dolgok amúgy is kimondhatatlanok.

 

Farkas Orsolya, iskolalelkész, BMUG, Székelykeresztúr