„Nem vagy normális!” – hangzik el naponta akár többször is. Nekünk mondják vagy mi mondjuk, esetleg mástól halljuk, de bizonyos, hogy benne van a mindennapi rutinunkban. Előkelő helyen van a nyelvünk hegyén. Olyannyira megszokottá vált, hogy gondolkodás és mérlegelés nélkül vágjuk oda egymáshoz, ordítva vagy épp nevetve, esetenként egy lemondó sóhaj kíséretében fejcsóválva, a felhasználási módjai helyzettől, napszaktól és persze idegállapottól változnak. Valószínű, hogy te és én sok mindenben különbözünk külső és belső tulajdonságainkat tekintve, azonban osztozunk egy régi cinkos pillanaton, még akkor is, ha soha nem találkoztunk, és nem is ismerjük egymást, osztozunk az első szégyen emlékében, amikor először éreztük át – kilógni a sorból azt jelenti, hogy nem vagy normális. Mintha az emberre kiszabott kabátként raknák rá a „normalitást”, hogy megtapasztalja, ha a kabát elkezd szorítani és már begombolni sem tudjuk, vagy a cipzár is megrozsdásodik, az azt jelenti, hogy már nem felelünk meg a szabványnak, a modell nem jó ránk, de azért belegyömöszöljük minden nap magunkat, nem baj, ha szorít és vág, nem baj, hogy merevvé tesz, hogy nem tudunk benne mozogni, csak legyen rajtunk ugyanaz a kabát, mint mindenki máson. Levetni? Na ne, azt nem. Hát mit szólnak majd hozzá? S mi mit szólunk majd magunkhoz? Mi lesz, ha nem kapunk jóváhagyást és bólogatást, mi lesz, ha fel kell vállalnunk a cicegtetést, a sugdolózást a lesújtó pillantásokat? Nem tudom, lehet, így megint lesz levegőd.

Ki határozza meg azt, hogy ki és mi a normális? Mindannyian furcsák vagyunk valamiben. Az átlagember statisztikai fogalom. Száraz adat csupán. Képzeld el, mi lenne, ha mindenki átlagosan, a szabványoknak és a szabályoknak megfelelően lenne normális? Halálra unnánk magunkat. Búcsút inthetnénk a művészetnek, az irodalomnak, a zenének, a humornak, a színeknek, az egyéniségnek, a kreativitásnak. Nincs normális ember, csak egy átlag, ami valójában nem létezik, csak statisztikailag. Ha körülnézünk, és megszemléljük ismerőseinket, rokonainkat, és leszedjük róluk a külső képet, amit a külvilágnak mutatnak, vajon találunk egyetlen átlagos, azaz normális embert? Nem nagyon.

Szégyelljük, elfelejtjük, elrejtjük magunkban mindazt, ami sarkalatosan megkülönböztet másoktól, az egyediségünk lenyomatát, földi életünk esszenciáját, az isteni ajándékot, hogy egyszeri és megismételhetetlen a lélek mi megtölti testünk. Úgyhogy nem, bocsáss meg, de nem pazarolhatod el a keretre, a társadalmi dobozra, az uniformizált véleményre és létezésre.

Ha szeretnéd, akkor most az ideje a helytelenítő fejcsóválásnak, mert, képzeld, négyszáz-valahány gyermeknek mondtam, és fogom még ugyanezt elmondani: Isten szeretetéből fakadóan vagyunk különlegesek. Nem vonalkód, nem statisztikai adat, hanem ember. Világunkat és kultúránkat azon bátor gyermekek fogják újraépíteni és álmodni, akik leveszik a kabátot.

Úgyhogy bolond is lennék normálisnak lenni!

 

Farkas Orsolya, iskolalelkész, Berde Mózes Unitárius Gimnázium