Elfogynak naptárunk lapjai, az utolsó oldalnál tartunk. Az első gyertyánál. Számos tennivalónk legelején. Az ember nézi a naptárát és számol (még azok is, akik sosem kedvelték különösebben a matematikát) mennyi ideje van még a „nagy” bevásárlásig, mikor vegye meg a diót, hogy az ne avasodjon meg (mert a tavaly is elfelejtette), mikor pucoljon ablakot, ha állandóan esik, s mikor lesz ideje/kedve/alkalma ajándékokra pláné, ha be se engedik sehova, s ha ez a helyzet akkor áldott legyen a házhozszállítási szolgáltatás a maga kiszámíthatatlan időpontjaival együtt is. Azonban a legfontosabb, amit ki kell számolnunk mégiscsak az, hogy mikorra időzítsük az ünnep „beszórását” porcukorral, hogy az édes legyen, és semmiképpen se hagyjon keserű utóízt maga után.

Gyerekként akkor lehettem teljesen biztos a kalendárium utolsó oldalának elfogyó napjaiban, mikor a porcukor daráló masina (ha hallanák a hangját rögvest megértenék miért nem cifráztam a megnevezését) elől maradt, mert állandóan kéznél kellett legyen. A gyerek szemében mindenféle átváltozás varázslat, ahogyan édesanyám is minimum merlini kategóriába esett, amiért a rendes kristálycukorból pár mozdulattal, puha, szinte hó-szerű édes porcukrot tudott bűvölni. Talán mondanom sem kell e mirákulum hatására állandóan őrölni akartam a cukrot. A csodából sosem elég, nem igaz? Bőkezűen adagoltam hát a porcukrot mindenhez, ha kellett hozzá, ha nem. Mígnem jó anyám megelégelte nézni pazarlásomat, és azt találta mondani: „Minek adsz hozzá még több cukrot ahhoz, ami már amúgy is édes…teljesen elronthatod”. Mosolygott, hogy ne sértődjek meg és ne szegje kedvem, majd elpakolta az őrlő masinát, s megtanította, hogyan lesznek egyensúlyban az ízek, azaz minden süteményhez kell legalább egy csipet só, s az sem árt, ha egy egészen kevés citromlé is.

Vannak kijelentések, amelyek valamiképpen megrögzülnek a levegőben, s egyszer, egy váratlan pillanatban előkerülnek, megszólalnak maguktól megint, s akkor már van értelmük, mert valami titokzatos közegben kivárták az időt, míg a szellem megérett a befogadásukra. Ha túlédesítem a süteményt elronthatom, ha beidőzítem minden egyes decemberi pillanatom, óhatatlanul időzített bombává válok én magam is, aki valószínűleg pont akkor robban, amikor boldognak kéne lennie. Édesnek. Pont annyira édesnek, amennyire kell.

Idén sem lesz címlapra kívánkozó, idilli készülődés és megérkezés, lesz ott kesernyésség és savanyúra húzott ábrázat. Amikor még semmi sincs kész és gyanúsan kések el, nekifognék kapkodni és hamis boldogság porcukor fellegbe borítani magam, szeretném kiejteni a számon, „haza kellene menni porcukrot őrölni”, hogy hadd legyek abban a pillanatban ismét gyerek, aki nem siet sehova, aki addig alszik ameddig akar, s akinek a legnagyobb csoda a világon, az az édes, aki anya és aki megtanította, hogy minden sütemény éke az ízek egyensúlya, és aki által megértette, az élet is így működik. Az ünnep is. Ami pont annyira lesz édes tőlünk, amennyire kell.

Farkas Orsolya, iskolalelkész, BMUG, Székelykeresztúr