Gyerekként egyszer elvétettem a létra fokát, megszédültem és leestem. Semmiképp sem eshettem nagyot, mert maradandó sérülésre nem emlékszem. Azt sem mondhatnám, hogy tériszonyom van. Mégis, valahányszor egy létrára pillantok, ez az első, ami bevillan… az esés. Ott lappang az elmében a pánik, hogy elég egyetlen egy hiba, némi habozás, izzadt tenyér, és fájni fog.  Mert a föld óhatatlanul mindig sokkal közelebb van, mint az ég. Hozzánk biztosan.

Amikor meghallod az Ikarosz nevet, önkéntelenül az esésre gondolsz. Egy rátarti fiú önhitt vágyára gondolsz, a fiúra, aki mindenki másnál magasabbra akart repülni, aki meg akarta érinteni a napot. Amikor meghallod az Ikarosz nevet, nem arra a fiúra gondolsz, aki segített az apjának megépíteni a híres és méltán hírhedt labirintust, aki segített legyőzni a Minótauroszt, aki talán egy nap pont akkora géniusz lehetett volna, mint az apja, Daidalosz. Nem. Te az esésre gondolsz. A bukásra. Őszintén, felmerült benned egy pillanatig is, hogy az a fiú repült? Korlátok, szabályok, előírások, napirend és állandó kontroll után Ikarosz a nap felé szárnyalás perceiben végre szabad. Az olvadó viasz talán nem töltötte el akkora rettegéssel, mint az indokolt lett volna, talán nem sikított, és nem átkozódott a zuhanás közben, talán akkor már nem számított, hogy fájni fog. Megeshet, ez számodra is csak most fontos, ahogy e sorokat olvasod. Ikarosz a sugarakat választotta az árnyékok helyett, egyáltalán hibáztatható-e valaki, aki a napot választja a szürkeség helyett? Ámbár minden kor büntet akarva-akaratlan, korlátai összetörik az alsó vagy felső határait megsértő tetteket-szárnyakat.

Elbagatellizáló, eufemizáló ködöt bocsát ránk néha saját tudatunk. Hát nem furcsa, hogy valahogy mindig a fiaskó eshetősége tapad ránk, és nem a lehetőségé? Nem furcsa, hogy csak elvétve gondolunk a teljes képre, és inkább a kudarcra emlékszünk? Fárasztó, hogy permanensen saját magunk építette labirintusban kóválygunk, megragadni képtelenül bármilyen szabadulási lehetőséget. A szabadulás óhatatlanul fáj. Soha nem úgy jössz ki a labirintusból, ahogy bementél.

A világ átlényegülések sorozata, hiszen ami él, az változik. Ikarosz a teljességet tettével ragadta magához. Többé vált, mint ami volt, átlépte a félelem, az előítélet, a kényelem mindenki számára adott korlátait. Több-e ő tehát, mint az esés? Te több vagy-e, mint a kudarcaid összessége?

Naná!

Tehát ha legközelebb meghallod Ikarosz nevét, ne ragadj le a nyilvánvalónál.

Tehát, ott van a létra előtted… elképzelted? Jó. Felmásszunk?

Farkas Orsolya, Székelykeresztúr