Az ember lehet akárhány éves, a szülői feddések, intelmek és tanácsok nem halványulnak és nem maradoznak el. Azt hiszem, ezek akkor is velünk maradnak, amikor már rég nem lesz, aki ismételgesse őket. Beépülnek. Gyökeret eresztenek. Formálnak. Megmentenek.

Gyermek voltam még, amikor először szembesültem a gúny, a verbális inzultus jelenségével. Emlékszem, elviselhetetlennek tűnt. Édesanyám nem vigasztalt, nem ringatott vissza a színes gyerekálomba, hogy ez csak egy egyszeri alkalom volt, ami soha többet nem fog előfordulni. Letörölte az elefánt nagyságú könnyeket, és a kezembe adta a „menekülési útvonalat”, egy könyvet. Talán banálisnak tűnhet a megoldás, tekintve, hogy a modern gyermekpszichológia csak úgy ömleszti ránk manapság a komplexebnél komplexebb eljárásokat, trükköket és fortélyokat. Azonban édesanyám ösztönből cselekedett, ismerte a lányát, aki mindig is kicsit befelé élt, tudta, az élethez a reményen kívül nem sok kell, hogy a legvalóságosabb dolgok olykor csak a képzelet által létezhetnek, ezt adta a kezembe azon a napon, én pedig minden elolvasott oldal után könnyebb lettem. Megértettem szép lassan az emberi világot, körbeutaztam a földet, részt vettem háborúkban, harcoltam sárkányokkal, táncoltam bálokon, ott voltam a lágerekben, ott voltam a gyapotültetvényeken, indiánokkal kerestem a bölényt, és beugrottam egy ötórai teára a királynőhöz. Szavak régi, megsárgult papíron – ezek által néztem szembe nap mint nap a tapasztalati világ gyerekeivel, majd felnőttjeivel. Ugyanis mai napig használom ezt a terápiás módszert, amikor túl sok a valóság, amikor szinte összeroppant a felelősség, amikor túl üres vagyok és akkor is, amikor túl tele. Ez az én spéci menekülési útvonalam. Neked van ilyen? Érzed a szükségességét?

Félelemmel tölt el, hogy eljön az idő (habár lehet, már itt is van), amikor nem lesznek menekülési útvonalak. Cyber gyerekek és felnőttek fásult, tompa, kiábrándult, bántott és bántó tömege, akik nem vonulnak el egy belső szobába, nem oldják fel a konfliktusaikat, nem vállalják az olvasás „cikiségét”, sem az imádkozás „gáz” voltát. Attól félek, nem lesz az elmepalotánkban egy hely, ahová menekülni érdemes. Túl beállított az a póz, ahogyan élünk, sok a filter rajtunk, szemcsés lesz a kép. Egyik nap olyan lesz, mint a másik, megszokott, unalmas rutin, amelyben elvész és elsorvad a lényeg. A lelked. Az elméd. A provokatív, színes, egyedi lényed. Mi lenne, ha megkeresnéd a belső szobádat, mi lenne, ha keresnél egy menekülési útvonalat? Mi lenne, ha bátor lennél, és nem online keresnél rá Istenre? Mi lenne, ha merész lépésként ma meglátogatnád a könyveket egy könyvtárban? A világ holnap is ugyanilyen lesz, mint ma, de te nem.

A tegnap vettem egy könyvet, újságolom édesanyámnak, aki az arcán mindentudó mosollyal méreget, majd kölcsönkéri. Neked kölcsönadjam?

Farkas Orsolya iskolalelkész, Berde Mózes Unitárius Gimnázium