Késő van. Hideg. Hazafelé ballagunk: én s mögöttem egy nagy fehér kutya. Akkor talán fogalmazzunk így: kutyagolunk. Kerülgetem a jeget. Tényleg kellene vegyek egy olyan cipőt idén, amiben nem fenyeget a nyaktörés veszélye egy óvatlan mozdulattól. Úgy pislog előttem az utcai lámpa, mintha nagyokat kellene pillognia, hogy ébren maradjon, mintha arra várna, hogy végre valahára elhaladjak alatta, hogy aztán nyugodtan kialudjon vagy kialudja magát. Felnézek. Milyen régen láttam csillagokat? Idejét sem tudom. Lefoglal, hogy a lábam és a dolgom elé nézzek. Leveszem a maszkot. Minek van még rajtam egyáltalán? Egész áldott nap viszkettem alatta. Megállok, felemelem a fejem, s engedem, hadd marjon meg a hideg szél. A leheletem felfelé száll. A kutya megáll mellettem. Felfelé néz. Talán nem érti, mi bajom van, keresi, amit keresek. Én rezignált vagyok, ő otthontalan. Kutyául mindketten. A leheletünk szinte betölti a csillagos eget. Milyen ritkán kapunk bizonyítékot arról, hogy élünk. Mennyire szórványos a tudatos létezés. De most, mikor a leheletem felfelé száll, most, hogy saját szememmel látom, csak most érzem, ennyi vagyok. Magasra szálló pára. Múlékony és illékony, minden céklalé, brokkoli és csíra jótékony hatása ellenére is véges és behatárolt. A kutya leül. Nem nevezem el. Nem tehetem meg, hogy elkezdek kötődni hozzá. Nincs lehetőségem megmenteni. Nem az én dolgom. Csak ne látnám, ahogy az ő lehelete is felfelé száll. Félre kell néznem. El kell indulnom.

A kutya nem mozdul. Talán megérzi a lemondást. Az ember vállvonogató jellemét. Gyorsítok lépteimen, jég ide vagy oda. Hideg van. Nem hallom a kutya lépteit mögöttem. Ennek meg kellene nyugtatnia. Hátrafordulok, még mindig néz, a fehér szőre miatt szinte beleolvad a piszkosfehér tájba, pont úgy, ahogy beleolvadhatna akár közönyömbe is. Intek a fejemmel, némán kérem, hogy kövessen. A beszéd amúgy is csak félreértések forrása. Engedelmeskedik. Térdrogyasztó megkönnyebbülés áraszt el. Nem mondott le rólam. Nem tudom miért, de elviselhetetlenül fájna, ha megtette volna. Hazáig kísér, csak mi vagyunk a csillagok alatt, sorsközösségben kilélegzett leheletünk okán. Kinyújtom a kezem, megsimogatom a fejét. Hálás vagyok. Emlékeztetett arra, hogy nem vagyok egyedül. Dermesztő téli estén, könnyeket előcsalogató szélben az, aki a leheletet adta, velem van. Az, aki lényem igazi értelmét és célját ismeri és formálja, az, akinek nem kell bizonygatnom állandóan az értékem vagy a hasznom, az, aki reményeim szerint hiszi, az élet leheletét megérdemeltem, csak épp kezdenem kell vele valamit. Nap nap után.

Hideg van.

Elmosolyodom.

Nem fázom!

 

Farkas Orsolya, iskolalelkész, BMUG