Ottan némán, mozdulatlan álltam,
Mintha gyökeret vert volna lábam.
Lelkem édes, mély mámorba szédült
A természet örök szépségétül.
Oh természet, oh dicső természet!
Mely nyelv merne versenyezni véled?
Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz,
Annál többet, annál szebbet mondasz.
(Petőfi : A Tisza)
Petőfi fenti sorait hívtam segítségül ahhoz, hogy jelezzem azt az érzést, melyet a közelmúltban átéltem Alsórákos határában. Aki nem tudná, azoknak írom, hogy a nevezett község külterületén van egy olyan természeti érdekesség, mely szerintem egyedülálló a szűkebb hazánkban s – talán – nemzetközi szinten is figyelemre méltó lehetne. Egy kialudt vulkánról van szó, melynek leereszkedve a kráterébe magával ragad az elcsendesedés. (nevezhetném áhítatnak, meditációnak, magunkbanézésnek, elmélkedésnek, vagy mindenki maga határozza meg, hogy mit hoz ki a látvány a lelkéből).
Az utóbbi időben olvasgatom a „lelkészek csendje” cím alatt megjelent írásokat s magam is arra a megállapításra jutottam, hogy nagyon kell néha (s nemcsak) a csend. Nem véletlenül éreztek rá a liturgikusok, hogy beillesszék a csendes imát a szertartás rendbe, mert ez a pár pillanatnyi elcsendesedés sokszor több érzést, alázatot, imádságot, jóratörekvést teremt az ember lelkében, mint több órás ájtatosság.
Az alsórákosi kialudt vulkánnak több négyzetkilóméternyi kráterében van több nevezetesség. Lenyűgöző a smaragdzöld tó, a bazalt oszlopok (10-12 méter magasak) elhelyezkedése, de számomra a legmeghökkentőbb rész a kráterben körbesétálni, mely teljességében holdbéli tájra emlékeztet. Hatalmas kihűlt lávabombák, salakká égett föld, vörös és fekete kormos iszonyat.
Távol legyen, hogy turisztikai ismertetést akartam írni. Csak azért jegyeztem le az élményeimet, hogy beismerjem azt, hogy mennyire igaz az a megállapítása valakinek, hogy az ember – csillagászati paraméterekben nézve – egy porszem. Mielőtt valaki a szememre vetné a másik filozófiát is – igen, de az ember a csillagász, hadd jegyezzem meg azt, hogy aki nem tud imádkozni, meditálni, magába szállni az menjen el Alsórákosra, keresse meg azt a helyet, amelyet fentebb említettem, s ott garantáltan úgy jár, mint Petőfi a Tiszánál. Jó utat kívánok.
Farkas Dénes, Kolozs
(2016. május 18.)