„El vagyok keseredve…” – mondta, és én csak álltam mellette némán. Szerettem volna vigasztalni, de üresnek tűntek a szavak. Tanácsot sem tudtam adni, nem értek ahhoz, amivel épp foglalkozik, csak azt láttam, ami ugyan szakszerűtlen, de legalább lelkes szemmel és logikával látható. Mit hogyan lehetne, esetleg…

Ismerem őt, így tudom, hogy ha így fogalmaz, akkor tényleg nagyon meg kell gondolnia a dolgokat, mert mostanra már végiggondolta a lehetőségek nagyrészét, és ha lenne egyszerű vagy könnyű megoldás, már alkalmazta volna.

De néha nem így van, néha ő, én, te… mind elkeseredünk… mert nagyon kell gondolkodni és keresni a megoldást. Néha jó lenne, ha neki, nekem, neked valaki csak könnyedén megmondaná mit kell tenni, mi a mód, mi az út. Néha viszont, aki mellettünk áll annyit tud tenni, hogy mellettünk áll! Ott van, átölel, biztat, vigasztal, megpróbál felvidítani, és velünk nevet, ha egyszer csak a legváratlanabb pillanatban közösen rátalálunk a lehetséges megoldásra. Legyen az egy képtelen ötlet, egy Oroszországból rendelt alkatrész, egy langyos esti, pislákoló lámpafénynél zajló tervezés, álmodás, vagy kétkezi munka, bármi, ami kell, ami összerak, továbbvisz, kiötlése annak, hogyan ne csússzon meg a „szekerünk kereke”, s ha meg is csúszik, hogyan toljuk tovább.

Néha mindannyiunknak van olyan pillanata, amikor a legnagyobb segítség az, hogy valakinek elmondhatjuk érzéseinket, mert meghallgat, és együtt vagyunk, mellettünk marad. Azt az űrt tölti ki, amely belőlünk hiányzik. Azt a részt pótolja, amely telesebbé tesz.

Nem kell megoldja más a dolgainkat, elég a segítség. Nem kell kész válasz. Többet ér, az együtt keresés. Nem szükséges pillanatok alatt eredményre jutni. A végigjárt út, a megtett lépések, a felcsendülő kacagások, a hallgatott csend, az együtt továbblépés az, ami az eredmény értékét adja.

Néha annál, hogy egy-kettőre meglegyen, fontosabb az, hogy együtt legyen…

 

Erdő Imola, Barót